Farkas László: Szürke szamár

Valahogy vonzotta a mélység, bár különösebb megerősítésre már nem volt szüksége. Döntött. Befejezi. Megoldja végleg ezt az egyszerű, elcseszett egyenletet. Egy nulla volt egész életében, nem osztott, nem szorzott semmit. Persze nullával nem osztunk, nem szorzunk, mert akkor minden nulla lenne. De nem, csak ő volt az, egy jelentéktelen tényező. Ez a matematika egyszerűbb. Összeadás, kivonás. 43 éve hozzáadódott a világhoz, de nem történt semmi. Valami plusz nulla, hát az nem változás. Most kivonja ezt a nullát, és így sem fog változni semmi. A nulla nem fog hiányozni sehonnan. Nem a kétségbeesés űzte, nem is valami feldolgozhatatlan tragédia. Hideg fejjel meghozott, tudatos elhatározás volt, ami persze az elmúlt évek tapasztalatain alapult.

Most kéne valami számvetést csinálni – gondolta –, keresni esetleg valami értelmet az életében. De hát hol?

Megszületett, minden tervezés nélkül, véletlenül odapottyant két alkoholista, egymást semmire sem tartó ember mellé koloncnak. Volt, de minek. Ennek ellenére szerette őket, nem mintha ezt különösebben értékelték volna. Jobb napokon azért még valami családféle érzése is megjelent, bár ez nem volt túl gyakori. Azért felnevelték, ha már egyszer ott volt.

Az iskolában is beleolvadt a tömegbe, apró részeként az átlagmasszának. Néha a társai megtalálták némi csúfolódás, verés erejéig, ha épp már nem volt senki más, de még ebben is csak az utolsó volt, aki eszükbe jutott.

Az ötéves osztálytalálkozóra még elment. Sem a tanárok, sem az osztálytársai nem is emlékeztek rá. Voltak valami halvány emlékképeik róla, de azok is olyan dolgok voltak, amihez semmi köze nem volt. Persze, már az osztályképen sem látszott, kitakarta az előtte álló. Többet nem ment el. Feltehetően észre sem vették, hogy hiányzik.

Ugyanígy járt a munkahelyén is, ahol egy teljesen értelmetlen szakmunkásképző után elhelyezkedett. Többre nem volt lehetősége, bár az esze meg lett volna a további tanuláshoz. Maradt a monoton munka egy szalag mellett. Nem ember volt, csak a gép egy szükséges, de bármikor kiváltható része. Ennyi volt, és nem több. Úgy is tekintettek rá. Nem járt el senkivel, nem is akart barátkozni vele senki. Csak volt. Vagy még az sem.

Az anyja halála után érlelődött meg benne a gondolat, hogy ennek így semmi értelme. Az apja már sok évvel ezelőtt meghalt, az anyja összeállt valakivel, aki aztán ki is semmizte a szülői házból. Ő már régóta egy apró albérletben élt egy másik városban, hát nem is igazán küzdött a jussáért. Most ezt is felmondta, ahogy a munkahelyét is. Elköltözik, indokolta, bár láthatóan nem érdekelt senkit a magyarázat. Volt, nincs. Lezár mindent. Törli magát a rendszerből, ahol azért senki létére is jelen volt mindenféle nyilvántartásokban. Miután ez a fajta létezés csak gúzsba kötötte, hát most lerázza ezeket a köteleket. Ha nulla, akkor legyen teljesen az. Erre pedig csak egy mód kínálkozott.

Azt hitte, azért könnyebb lesz. Talán ez a számvetés forma gondolatmenet nem kellett volna, még ha nem is sikerült semmi érdemlegeset felidéznie, akkor sem. Mindegy, már nem hátrál meg. Nincs miért. Csak erőt gyűjt kicsit, elvégre nem kell sietnie. Úgy döntött, hogy lemegy még a vízhez, kicsit barátkozni vele, hozzáérni, megköszönni a majdani segítségét. Szerette ezt a folyót, itt nőtt fel mellette, vele beszélgetett gyerekként, amikor senki más nem figyelt rá. Érdekes módon úszni sosem tanult meg, hiába a vízközelség. Egyszer ugyan bemerészkedett a többiek után egy forró nyári napon, de a hirtelen mélyülő meder rögvest elnyelte, és csak kétségbeesett kapálózás árán sikerült partra vergődnie, gúnyos megjegyzésektől és nevetéstől kísérve. Szörnyű élmény volt, most mégis inkább választotta újra ezt, mint a további vergődést odakint.

Apró lámpát halászott elő a zsebéből, majd óvatosan lebotorkált a híd mellett a partra. Vigyázott, nehogy elessen és a vízbe zuhanjon. Elmosolyodott, ahogy ez végigfutott az agyán. Hisz úgyis ez lesz a vége. De nem mindegy, hogyan. Legalább a döntés maradjon nála, ne a véletlen határozza meg a történteket. Lekuporodott, kezét a hideg vízbe merítette. Megrázkódott. Vacogtató vég lesz, már ha számít ez majd valamit. Még egyszer megsimította a vízfelszínt.

– Te vagy a sorsom – mormolta – te döntesz rólam végül.

Azzal felállt, még intve egy köszönöm szerűséget a víz felé. Ideje indulni, nem érdemes tovább halogatni.

Ahogy megfordult, a lámpa halvány fénye egy furcsa halmot világított meg a híd lábánál, félig a vízben. Kíváncsian ment közelebb. Bűz csapta meg az orrát. Egy test volt. Egy felpuffadt emberi test, fennakadva a hordalékágak között. Nem undorodott, inkább érdeklődést keltett benne. Szóval ilyen lesz a végeredmény – gondolta. Tüzetesen végig világította a lámpával. Egy férfi volt, nagyjából olyan magas lehetett, mint ő. Kopott melegítőnadrág és fehér póló tépett maradványai tapadtak a az elszíneződött, sebektől szaggatott testre, a feldagadt lábakon semmi lábbeli, sőt az egyik lábfeje is hiányzott, ahogy a kézfejeinek is csak a csonkja volt meg. Az arca teljesen szétroncsolódott, a feltáruló szájüregből néhány maradék fog villant a lámpa fényében. Nem lehetett eldönteni, hogy már ily zúzott testtel került a vízbe, vagy talán a kövek, sodródó ágak végeztek ilyen alapos munkát.

Hosszú ideig bámulta közelről a tetemet, nem törődve az undorító szaggal. Vajon ki lehetett, mi történt vele? Hiányzik-e valahonnan? Visszanézett a vízre.

– Csúnya munkát végzel, hallod-e! Miért kellett ezt megmutatnod? – kérdezte hangosan. A folyó persze nem válaszolt, csak egy kósza örvénnyel lökött egyet hullán, mintegy figyelemfelhívásként.

Elgondolkozva nézett vissza a holttestre. Ha már a víz a sors, hát biztos okkal történt ez is. Hamleti kérdés. Lenni vagy nem lenni? Vagy esetleg ez a kérdés nem is eldöntendő. Élni úgy, hogy lényegében nem létezni, csak belesimulni a világba. Hirtelen jött az ötlet. Tétován a zsebébe nyúlt, kivette az igazolványát és a műanyag lapocskát óvatosan a rongyos melegítő zsebébe csúsztatta. Talán elég lesz ennyi. Bevégeztetett. Nem úgy, ahogy először akarta, de a végeredmény ugyanaz. Végülis nem a halál vonzotta, hanem ez a fajta létezés taszította.

– Ne haragudj! – mormolta a testnek, vagy talán inkább saját magának, legalábbis annak, aki eddig volt, és most itt meghalt.

Visszakapaszkodott a töltésen, fel a hídra. A közepe táján megállt, lenézett, bár nem láthatott semmit a sötétben. Intett a mélység felé, mintegy elköszönésképp. Búcsút annak, ami ott maradt. Elindult. Élni. Teljesen szabadon, egy boldogabb senkiként. A hídon megülő sűrű köd lassan elnyelte a szürke kabátos alakját. Mintha nem is lett volna ott. Mintha nem is lett volna.

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:

Farkas László: Szeretet