A vonaton olvasni próbáltam, ez lett volna a hetedik könyv, amit ebben az évben elolvasok. De sehogy nem ment, mert csak ő járt az eszemben. Nem akartam már este felhívni, mert azt gondolja, hogy odáig vagyok érte, és teljesen elájultam attól a sok pompától, amit magán viselt. Két napig bírtam, majd felhívtam. Nagyon kedves volt. Találkozzunk, igyunk meg valamit, jobb, mint telefonon beszélgetni mondta. Nem sokkal később eljött elém egy fehér Alfával, és bementünk Nyíregyre. Jártuk a várost, vacsoráztunk, moziba mentünk, happy – gondoltam.

Azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok. Néhány hónapig minden csodásan ment, majd egy este gondterhelten jött haza. Azt mondta, baj van, a cég, ahol dolgozik, csődöt jelentett, és most nem lesz munkája. Nem tudja, mit csináljon. Az eljegyzést is el kell halasztani, ha nem találunk megoldást. Mert van megoldás, igaz, nehéz ügy, de egy kis ideig, míg rendeződnek a dolgok, nehéz helyzeteket is be kell vállalni. Mindent megtettem volna érte. Azt akarta, kísérjek el néhány gazdag fószert fogadásokra, vacsorázni, de ne féljek, nem lesz semmi baj. Nem vagyok kurva, vágtam oda, és nemet mondtam! A következő két napban alig szólt hozzám, majd azzal vádolt, hogy nem szeretem, csak a pénz érdekel, és semmit nem teszek a kapcsolatunkért. Pedig szerettem, még akkor is, ezért egyeztem bele. Hogy ne legyen olyan nehéz Londonban, elvisz egy, állítása szerint pénzes, hatvanas színházi rendezőhöz. Nem akar majd semmit, csak villogni, hogy milyen nője van, ne féljek, győzködött. Aztán, persze, a  ,,rendező úr” már a kocsiban rám akart mászni. Elküldtem az anyjába. Mikor hazaértem, nem mondott semmit. Másnap hazafelé tartottam az egyetemről, amikor egy magas férfi odalépett hozzám, csak arra emlékeszem, hogy nagyon fáj a fejem, az orromból vér szivárog, és itt vagyok.

Most nyílik az ajtó, és Albert lép be, mellette a nagydarab férfi.

–  Ezt érdemlem? – a hangja olyan, mint az istálló ajtajának nyikorgása, dura és érzelemmentes.

–  Hogy kerültem ide? Engedj el, én soha nem lennék képes azt tenni! – próbálok határozott lenni, de inkább kétségbeesettnek hat a hangom.

–  Meg fogod tenni, higgy nekem! Segítesz, és élvezni fogod az életet. Te is tudod, hogy nem akarsz visszamenni arra a szaros szabolcsi lepratelepre. Mit kezdesz a bölcsész diplomáddal, ha meglesz?

–  Nem érdekel, nem teheted meg ezt velem, és amúgy is keresni fognak – vágom oda.

–  Lelépett a pénzes pasijával, gondolják majd. Jól tette, minek maradna itt, az alkoholista anyjával és a 15 éves húgával. Még igazat is adnak majd neked. Okos lány vagy, felfogod a helyzetedet. Tessék – nyújt felém egy mobilt.

Dermedt kezeimmel megfogom, a kép ki van merevítve. Elindítom a filmet, először alig lehet kivenni, olyan sötét. Aztán rájövök, hogy ez az istálló. A zseblámpa fénye egy hozzám hasonló korú lány arcába világít. Majd egy fehér kéz tapad a nyakára, és fojtogatni kezdi. A lánynak esélye sincs, egy darabig kapálózik, majd elernyed. Izmaim elgyengülnek, kiesik a kezemből a telefon, szólni sem tudok.

–  Na! Kár lenne, ha te is így járnál, igaz, Márió? Kacsint a mellette álló férfire. Most hagyunk egy kicsit gondolkodni. Na csá’, bébi!

Az ajtó bezárul, én itt maradok, remegek, egész éjjel fent vagyok. Másnap nem történik semmi. A következő reggel Albert és a nagydarab lépnek be.

–  Szép üde reggelt, kedvesem, van itt neked valami, mert még csont-bőr leszel nekem. Remélem, jól telt az idő a kis mozi után.

A földre dob egy táskát, úgy látom tej és croissant van benne.

–  Nem teszem meg, nem érdekel – a hangom gyenge, de meglepődöm a saját bátorságomon.

–  Te akartad! – mondja éjsötét tekintettel, miközben nagyot szív a cigarettájába. – Gondoltam, megleplek. Ismersz, úriember vagyok, igazi gavallér. Elég rosszul nézel ki, rég nem fürödtél. Itt van neked egy kis parfüm, na jó, nem olyan elegáns, mint amit legutóbb kaptál, de megteszi.

Egy apró üvegcsét vesz elő, és lassan lecsavarja a kupakját, maró szag csapja meg az orrom. Rémültem eszmélek rá, sav. A következő pillanatban, kínzóan maró érzés hasít a lábamba.

–  Ugyan, ne szomorkodj, majd csináltatunk oda egy klassz tetkót –  veti oda, hangja gonoszul cseng.

–  Szia, mennem kell! Ja, majd elfelejtettem, Mariónak rég nem volt barátnője, de egy percig se félj, meglátogat –  veti oda gúnyosan, és rámdobja a csikket. –  Úriember, hoz majd valami ajándékot. Jó ízlése van, szereti a láncokat, a köteleket –  gonosz szavait visszhangozzák az öreg falak.

A csend és a félelem teljesen beburkol, mint ahogy a pók szövi be áldozatát, úgy hálóz be a félelem, és szorít egyre szorosabbra és szorosabbra. Egyedül a szívem dübörgését hallom, hosszú percekig, ahogy a hideg földön fekszem. Meghatározhatatlan idő után sikerül kicsit összeszednem magam, és a táska felé nyúlok, amit Albert a földre dobott. Jól sejtettem, tej és croissant van benne. Nagyot harapok a croissantba, de nem tudom lenyelni, egyszerűen olyan, mintha egy cső lenne a torkomban, néhány korty tejet tudok csak magamba erőltetni, aztán hosszú percekig csak a nagy faajtót nézem, ami túszul ejtett ezen a helyen. Váratlanául iszonyú dühöt érzek, és nekirohanok az ajtónak, majd rázni kezdem, ami nagy reccsenést hallok, és látom, hogy a tok olyan régi, hogy az egyik ajtópánt kiszakadt a korhadt fából. Elönt az adrenalin, és mozgatni kezdem az ajtót, néhány perc múlva pedig enged a másik pánt is annyit, hogy ki tudok bújni a befelé dőlt ajtón. Meztelen vagyok, nem mehetek így, felveszem szakadt nadrágomat és pulóveremet, majd kilépek. Száraz levelek és köd veszi körbe a régi istállót. Jobb oldalon egy romos ház, a ház körül semmi, csak szántóföldek és akácerdők végtelen serege. A szürke égbolton sötét varjak keringenek, szomorú énekük betölti a csendet. Találomra elindulok egy sáros földúton, igyekszem az akácfasorhoz közel lépdelni, hogy ne legyek feltűnő, ha véletlen jönne valaki. Egy gondolat villan az agyamban, ami azt súgja, jönnie kell valakinek, aki segít. Már egy órája rovom a kietlen utat, mikor kék fény villogását látom a távolban. Rendőrök! Hasít belém a felismerés, és ez felvillanyoz. Lehet, hogy megmenekültem!

Megáll mellettem a rendőrautó, majd egy középmagas, ősz hajú férfi száll ki belőle.

–  Segíthetek valamiben, kisasszony? – köszön kedvesen. Ami azt illeti, már ne haragudjon meg érte, de kicsit megviseltnek látszik.

–  Igen, kérem, segítsen! Bezártak egy öreg istállóba, néhány kilóméterre innen.

–  Szálljon be, majd mindent elmond, nem akarom, hogy tovább legyen ebben a hidegben.

Beszállok az autóba, testemet átjárja a kellemes meleg, amitől megnyugszom. A rendőr egy termoszból kávéval kínál, ami nagyon jólesik, és a koffein hatására tódulni kezdnek belőlem a szavak. Mindent részletesen elmondok.

–  Ne haragudjon, be kell szólnom az őrsre, mert ez nagyon durva ügy, és ide nem elég egy vidéki járőr – szakítja meg a frissen beállt csendet, amire én csak némán bólintok.

Hosszú percek telnek el, nem hallok semmit, a járőr, néhány méterre az autótól, beszél valakivel. Majd beszáll a kocsiba, és felém fordul.

–  Nézze, úton vannak a NNI emberei, de várnunk kell, míg ideérnek – szólal meg gondterhelten. Én ismét csak bólintok.

Egy idő után motorzúgás töri meg a csendet. Itt vannak, megmenekültem! Ahogy közeledik a jármű, kivehetővé válik, hogy egy drága terepjáró. Lelassít, és megáll néhány méterre tőlünk.

Először egy kart látok, amit egy Nixon Medium Time karóra ékesít. Zsibbadást érzek, szólni sem tudok, testemet megbénítja a rettegés.

–  Szép napunk van! – kiált felém Albert, miközben feltépi az ajtót, és kirángat a rendőrautóból.

Szilágyi János legutóbb a Szöveten:

Szilágyi János: Köd