Amikor Nagymama hazajön, odateszi elém az asztalra a fekete szatyrát. Nézzem csak, mit hozott. Belenézek, a szatyor félig van nagy, viaszos héjú, csillogó narancsokkal. Ekkorákat még sose láttam. Közéjük nyúlok, kiveszek egyet, belenyomom a hüvelykujjam körmét a héjába, olajos narancsszag száll fel, hirtelen az intézet jut eszembe. Az a nap, amikor megjött a részeg svéd.
Délután van, ragyog a nap, minden lány kint van az udvaron, játszunk a hóban, kicsit olvadt, könnyű gömböket görgetni belőle, tapad, szinte a fűig feljön. Azt találjuk ki, hogy építünk egy hóházat, akkorát, amekkorában az összes lány elfér, egymás után görgetjük a nagy hógolyókat, építjük a hófalakat. Nem nagyon hideg, mégis fázom, nem sok kedvem van építeni, de tudom, hogy ha nem csinálom én is azt, amit a többiek, akkor Ramóna és Kinga, a két legnagyobb lány, akik az egész házépítést kitalálták, meg fognak mosdatni, keményre gyűrt hógolyókkal vörösre dörzsölik az arcom.
A gyapjúkesztyűm gyorsan átázik, de azért csak görgetem szép lassan a golyómat, már akkora, hogy a derekamig ér, csikorog a saját súlya alatt, egész testtel neki kell feszüljek, úgy kell lökjem. Kinga észreveszi, hogy nem bírom már, mellém áll, azt mondja, jó munkás vagyok, ez lesz a legnagyobb, senki ekkorát nem görget, mondom, hogy igen, de igazából azt kívánom, hogy hagyjon békén, a hógolyó meg törjön ketté a saját súlyától, de nem törik, nagyon nehéz már görgetni. Egyszer csak azt látom, hogy nem fehér, hanem fekete a két kesztyűm között a hó. Először nem is értem, aztán lenézek a földre, és látom, hogy pont a máglya helyének a közepén állunk, átgörgettük a hógolyót a máglyán, egy nagy sávban egészen fekete lett a papírpernyétől. Kinga rögtön kiabálni kezd, hogy nézzem meg, mit csináltam. Mondom, hogy nem én voltam, együtt csináltuk. Kinga visítva kiáltja, hogy nem igaz, én voltam. Vállat vonok, azt mondom, jó, akkor én, toljuk tovább, és majd eltűnik, mire a falhoz érünk, nem is fog látszani. Kinga azt kiáltja, hogy hülye vagyok, azt nem lehet, mindenki tudja, hogy miből van a hamu, a tábornok elvtárs szétégett képeiből van, ha beépítjük a házba, akkor tönkretesszük az egészet. Mondom, hogy akkor ne építsük be, nekem édesmindegy, de Kinga csak tovább visít, a többiek is odagyűlnek, tudom, mi lesz, neki fognak igazat adni, meg fognak mosdatni a fekete hóval. Beharapom a szám, nem érdekel, csináljanak, amit akarnak, nem érdekel.
Az egyik lány akkor a kapu felé mutat, azt kiáltja, hogy jön valaki, egy autó, egy nagy autó, és tényleg, egy nagy piros autó száguld végig a kocsibehajtón, a kerekei alatt csikorog a hó meg a murva. Valaki azt kiáltja, hogy érte jöttek, biztos, hogy őérte jöttek, szaladni kezd a kocsi felé, az összes lány kiabálni kezd, mind a kocsi felé rohannak, én is rohanok, tudom, hogy nem értem jöttek, értem nem jöhettek, de akkor is rohanok, együtt a többiekkel. A nagy piros kombi csikorogva fékez, farolva keresztbefordul a behajtón, de senki se áll meg, a kocsi megbillen, valaki azt kiáltja, hogy fel fog borulni, valaki más azt, hogy el fog ütni, mégse állunk meg, és a kocsi nem borul fel, visszazökken a kerekeire, megáll.
Kicsapódik az ajtó, egy férfi száll ki, az ajtóba kapaszkodik, remeg az egész teste, az arca fehér, mint a fal.
Körülálljuk, nézzük.
A férfi elengedi az ajtót, lép egyet felénk, imbolyogva megáll, azt mondja, uramisten, leányok, elment az eszetek, hát mi lett volna, ha elütlek? Hát majdnem mind meghaltok, soha többet ne csináljatok ilyet, halljátok, soha többet!
Senki se mond semmit, nézzük, aztán Ramóna megszólal, azt kérdezi, kit tetszik keresni, kinek tetszik az édesapja lenni? Kit tetszik akarni elvinni?
A férfi áll, a homloka és az arca csupa izzadság, még mindig remeg, sokára szólal meg, azt mondja, nem azért jött.
Kinga akkor azt mondja, hogy ha nem azért jött, akkor mit keres itt, menjen innen, hívjuk az igazgatót.
A férfi elindul a csomagtartó felé, azt mondja, nem azért jött, hogy vigyen, hanem azért, hogy hozzon. Kinyitja a csomagtartót, behajol, egy nagy papírládát emel ki belőle. Azt mondja, ő is idevaló, tudjuk meg, hogy itten született, innent kellett hogy elmenjen tizenöt évvel ezelőtt, egész Svédig kergette őt az mocskos szemét, hogy rágják szét a nyüvek a szívét, és ahogy a tévén meglátta, hogy szétlőtték a fejét, hát istenbiza nem jött, hogy higgye, de azután, mikor látta, hogy mégiscsak igaz lehet, hát akkor ő egyből tudta, hogy mit kell csináljon. Elment, és úgy telerakta a kocsiját mindennel, ami csak idehaza kellhet, hogy még beszállni is alig bírt, és tudjuk meg azt is, hogy több mint harminchat órája jön már szemhunyás nélkül, megállás nélkül, na de mostan itt van, és mire idáig ért, már majdnem mindent elosztogatott, de aztán az utolsó percben megtudta, hogy van itt a szülővárosától nem messze ez az árvaház, s gyorsan eljött ide, hogy amivel tud, segítsen rajtunk, árvákon is, itt van, né, eztet hozta, együk meg, narancs.
Beszéd közben széthajtja a láda fedelét, és felénk mutatja, és tényleg tele van narancsokkal. Egyenként selyempapírba vannak csomagolva, nézzük, senki sem mozdul, aztán Ramóna odalép, kivesz egyet, leveszi róla a papírt és fél kézzel zsebre teszi, a másikkal meg a szájához emeli a narancsot, beleharap, piros lé freccsen és folyik le a szája szélén, Ramóna a hóba köpi a héjat, azt mondja, finom. A narancs bele egészen vörös, ilyet még sose láttam, Ramóna beledöfi az ujjait, kettészakítja, spriccel a piros lé, kitépi a gerezdeket a héj belsejéből.
Akkor már mindenki harap és tép és bont és eszik, a narancs nagyon hideg és nagyon édes, ahogy nyelem, hallom, hogy a férfi azt mondja, ez az, leányok, egyétek, mert jó szívvel hoztam, és ahogy ezt mondja, azt gondolom, hogy nem illik így enni egy idegen előtt.
A szégyen emlékétől átmelegszik az arcom, megforgatom az ujjaim között a félig pucolt narancsot, odaadom Nagymamának, azt mondom, inkább mégiscsak pucolja meg ő. Nekem nagyon csípi a narancslé az ujjamon a sebeket.
Vasárnaponta hagyományosan többnyire a Máglya című regényem részleteit közlöm itt. A könyv sok kis darabból épül, ezek a szöveg-egészből kiemelve másképpen működnek, mint a regény részeként. Öröm hogy olvastátok, köszönöm, ha megosztottátok.
Ezt a részt egy repülőúton írtam, New Yorkba repültem épp, furcsa belegondolni, hogy az óceán fölött az égen született.
(Dragomán György Máglya című regényének részletét az író engedélyével közöljük. A képek is a hivatalos írói oldaláról származnak.)
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
