Te, főnök, te, akinek tudom, csak az a fontos, hogy beosztottjai békében éljenek egymással, netán összedolgozzanak.
Ha kell. Végül is ez egy szociális ágazat vagy mi a csoda, tudom. Tudom, hogy neked csak a béke fontos, no de mégis.
A beosztást te írod. Te vagy ennek a halnak a feje. De ne, ne ijedj meg, te nem bűzlesz, nem, dehogy.
Csak a testtel van a baj, a halnak a testével, velünk. Mert ez a nő, mondjam, ne mondjam, de halálba szekíroz engem. Engem is, és te ezt tudod, mert bólogatsz, de azért mégis főleg velem osztod be, és ezzel beárnyékolod a heteimet. Most pl. szám szerint kettőt, kettő hetemet. Micsoda szégyen nekem, nekem is, mint a többieknek, számolnom kell a napokat, hogy mikor telik le a vele át-, le-, kidolgozott idő. Mert vele én nem dolgozom, vele én, vele együtt nem viszem át az éjszakát.
Nem, mert én olyankor főleg szenvedek, én olyankor olyan magányosnak, társtalannak érzem magam, mint mikor megszülettem, vagy mint mikor majd egyszer meghalok.
És ne bólogass nekem, hogy érted meg tudod, mit érzek, mert nem tudod. Nem, mert én se tudtam, milyen, csak azóta, mióta neked dolgozom. De vele én nem dolgozom, vagyis osszál csak be vele, hamuszáj, de én vele, vagyis éjszaka mellette én páriának érzem magam. Kirekesztettnek, éppen hogy csak megtűrtnek. Így is van, hidd el. Látni se szeret. Képzeld, ő is számolja a napokat, éjszakákat, amiket velem kell dolgoznia. Naná, mert tudja jól, én látok mindent, látom minden hanyagságát, és azt is tudja, nekem elmondanak mindent. Mindent, mindenki. De tényleg, én annyi mindent tudok róla, hogy néhány dolgáért már rég kirúgtad volna, ha te is tudod. És azt is tudja a rohadt almája, hogy én nem mószerolok alapból, mert együtt kell élni, dolgozni. És ezt ki is használja, de látni azt nem bír.
Nem, engemet. Úgy látszik, én lettem az ő kihelyezett lelkiismerete, a szíve. Ami nem őbenne, bennem kell, hogy dobogjon.
És érezzen, persze. De ő nem érez. Tán éppen ezért csinálja ezt a kihelyezést, hogy neki ne kelljen érezni. De okoskodhatok én itt, tehetem én magam akár kétszínűvé is, dolgoznom nekem kell vele. És úgyis velem osztod be az idők végezetéig, mert különben meg jó dolgozód ő, jól húzó muraközi lovad.
Mert elvállal ő mindent, sőt olykor ajánlkozik is, kérincsélget tőled túlórákat, mintha soványka nőstényke lenne. Pedig hát ő keresi itt a legtöbbet alapból, túlórácskák nélkül is, és dehogy soványka, bazinagy, otromba nő. Kecsességét rég sziklasírba rejtették a zsírpárnák. Már ha van ilyen. Lehetőségük a különben puha, gyengédséget idéző párnáknak.
De az övéi nem ilyenek, az biztos. Az ő hatalmas dudái közt elveszne az ember, lepattanna róluk azonnal. Ő lökésre használná őket, el- és fellökésre. Könyök helyett. No de nem gonoszkodni akarok, főnök. De tényleg, én csak javítani akarok a munkafeltételeimen. És hidd el, én magam is próbálkoztam nem egyszer, hogy feldolgozzam magamban ezt a rendszeres traumát. Mert nekem az, de hidd el, nem ment.
Vagyis ment, de csak egy darabig. Mert mondtam én magamnak, hogy mindenkinek megvan a keresztje, hát úgy látszik, nekem ő az. És tűrtem is sokáig, látod, no de most, hogy húsvét lett, az is eszembe jutott, hogy ez nem igazság. Nem, hogy Krisztus urunknak csak egy délután kellett felfelé cipelni azt a keresztet, testvérek között is csak pár órán át, no de nekem.
Nekem újra és újra a hátamra kell venni. Hát mi vagyok én, főnök? Krisztus replay? És ennyi idősen? Jézus legalább fiatal volt. Kövér az nem volt, de jó húsban lehetett, rólunk meg egy műszak leszed vagy három kilót, mehetünk haza zabálni boldogan. Mert rajtunk nem fog a sok étel, otthon én legalábbis meg tudok enni munka után bármit, és még ízlik is. Bármi maradékot. Örülnek is neki a gyerekek, mert így nem mondom nekik, hogy miért pazarolnak. De ne nevess ki, hogy maradékevő vagyok, igen, itt meg kisevő, mert nem tudok tele hassal dolgozni.
Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
