Mit mondjak, és hogyan mondjam, te kicsi lány, te kis szőke-göndör, karcsú kollegina, te éjszakára mellém beosztott eleven röpdösés. Te szőke kis madárka, te párjába szerelmes, hogy mit is csánál P. bácsi. Miért is kéri, hogy hagyd égve a lámpát a szobájukban.Hogy mit is csinálnak együtt a lakótársával, mert mondod, ő se alszik, csak fekszenek mindeketten a lámpafényben nyitott szemmel.
Mert nem való ez teneked, csak mesélj, mesélj nekem, mint anyádnak, mesélj az épülő házról, a fészketekről, a falakról, amiket ketten húztok fel a pároddal, a falról, ami a múltkor megdőlt, és ott kellett volna hagyni éjszaka a hidegben. Ott, de ti ketten maradtatok, és döntöttétek a hátatokat neki, virrasztottátok reggelig, mintha élő, fiatal húsotok megtarthatta volna, az eleven reményetek, hogy kell a babának az a fal, a gyereknek, akinek foganását várod már hetek óta. És őriztétek a falat és betont injekcióztak aztán a fiúk alája, míg te etetted őket, hogy biztos legyen az a fal a babának. Dolgozni se tudtál jönni, mert a párod mellett akartál maradni, hát jöttem én helyetted. Én értettelek, hogy maradnod kell otthon, vagyis csak félotthon, őrizni a falat, őrizni a párodban a reményt, ami ki tudja, miért zöld, miért zöld a színe, hisz te szőke vagy, kék szemű, ahogy a babák is kezdetben, hát lehetne a remény színe szőke vagy kék vagy barna, melegbarna, mint a párod szemeszíne.
De válaszolnom kell, mert P. bácsinak kell a fény, a megértés, de hogy mondjam, hogy is mondjam neked. Nem való ez teneked, mondanám, nem való, mert fiatal vagy, neked most más a dolgod, nem ez, nem az, hogy értsd, megértsd a nyolcvanas bácsikákat. P. bácsi különben sem bácsika, morgós vénember volt mindig, úgy bánt velünk mindig, mintha nem is ápolói lennénk, hanem a kapcarongyai, egyik nővér az egyik lábára, másik a másikra, és nem érdekelte soha, hogy rajta kívül még vannak vagy negyvenen az otthonban. Fürdetésnek elnevezett levizezésnek hívta a fürdetését, és azt mondta, nem érzi, nem érez semmit, hogy mit rakott a pelenkájába, pedig nem volt béna. Bezzeg éjszaka előrángatott bennünket, ha fázott a húgyban, azt már érezte, hogy televizelte az ágyát. És aztán, emlékszel? Kiállt az ajtóba, lecsúszott, vizelettől súlyos pelenkával a lába közt, egyszál pizsamafelsőban és őszintén, nyíltan közölte, hogy bajt csinált. No akkor, akkor volt olyan, aki bosszúból jól lehordta, de minek, én inkább megszántam és elnevettem magam, mert olyan volt, mint isten eltévedt báránykája, inges-pelenkás, töredelmes angyal az éjszaka közepén. Hát nevettem és tisztába tettem őt is, meg az ágyat is, bár soha nem kért bocsánatot tőlem a kapcarongyosságomért, de én láttam, láttam akkor, a bocsánatot, a bocsánatkérést, hát megalkudtam magammal, és döntöttem és azt mondtam, mégis csak ember ez, akinek tartása van, csak meg akrja itt is őrizni a tartását csak rosszul csinálja.
De ma tényleg benne van nyakig, ezek a napok most nehezek őneki, kicsim. Már nem fiatal, fegyelmezett vénember ez, tartja magát, pedig minek. A te párod kifakadt egyszer, ki, a fal tövében, hogy odaátra, a szomszéd házba számolatlan szórja a gyerekáldást az Isten, de benneteket várakoztat vele, hát kifakadt és káromolta férfimód, fiatalmód, mire én azt mondtam neked, ideje mindkettőtöknek, vagy legalább neked orvoshoz fordulni, mert jó az ima, jó a káromlás is olykor, de azért fel kellene használnotok a tudást is, az emberiség tudását méhről, petefészekről és ondószálacskákról. Ezért hát te újra röpködsz és bátran várod, várhatod a babát, áll a fal is, de ezt itt, ez egy öreg ember tudod, itt már nem segít se ez, se az. A fia haldoklik egy másik ágyon, kórházban, neki csak bélhurutja van, amaz végbélrákos, ő csak egy gyógyítható ember, egy apa, aki biztosan túl fogja élni a gyermeke halálát. Túléli, pedig hát ez az egy, amit szülő nem akarna soha megélni. Mondtam is neki, nem fogjuk, ne is várja, hogy megértsük, úgyse tudjuk, ezzel egyedül maradt, de lekvárt tudunk a tésztájára tenni, hogy könnybben lecsússzon. Mert étvágytalan, naná, hogy az, hisz az haldoklik, akit évekig táplált, akit őrzött, hogy felnőjön, nagyra nőjön. hát hogy is tudna enni, én se tudtam, mikor azon őrlődtem, hogyan fogok enni adni a gyerekeimnek, mikor egyik munkahelyem szűnőben volt és nem volt még másik. Pedig ha nem eszünk, attól nem lesz több a gyereknek, de tudod szülőnek lenni eleve elrontott dolog, az ember szülő nem tudja, nem látja a határait annak, hogy mennyit és hogyan adjon, hol túl sokat ad, hol alulra táplálja magát esztelenül kínjában. De nem, nem ezt, mégse ezt csinálja most a P. bácsi, nem. Nem, sajnos, mert a baj az, hogy a fia azt üzente neki az unokalánnyal, hogy találkozzunk két nap múlva a mennyországban. Mert nem gondolt rá, talán a fájdalmai miatt, bár azt elnyomták az orvosok, hát akkor tán halálfekete magánya tette ilyen önzővé és kegyetlenné. Igen, kicsim kegyetlenné, mert hogy is lehet ilyet mondani, hogy is egy élőnek, igaz, egy öregnek, de akinek még nincsenek kimérve a napjai. De az unoka, úgy tudom, okos volt, átadta az üzenetet, de lehagyta róla a két napot. De ezzel se tett túl sok jót, jót tett, mert átadta, át kellett adnia egy haldokló üzenetét, de a mikort valahogy a bácsira bízta így. És P. bácsi most élete legnehezebb döntését hozza, bár nem beszél, csak ül vagy fekszik nyitott szemmel, és ébren van a társa is mert megszerették egymást, valaha viccelődve versenyeztek a folyosón, járókereten, a járókeret szarvára húzott WC-papír gurigával, hogy melyikük ér elsőnek vagy csak időben a fürdőszobába vagy ebédlőbe, hát összenőttek, és én is kapdostam a végén, összekotortam minden tudásomat és kötöttem, kötöttem P. bácsit ide, az élethez, hát elkezdtem őket ikeruraimnak hívni, ők lettek az én ikeruraim, és P. bácsi szülinapján, mikor már napok óta az éjjeliszekrényén várt a picike torta, várta, hogy megegyék, hát összeszedtem minden alkalmazotti bátorságomat, és meggyújtottam rajta az egyszál gyertyácskát, közben bíztattam P. bácsit, hogy gyorsan kívánjon valamit és gyorsan fújja el azt a kibaltázott gyertyát, mert ha megszólal a tűzriasztó, engem kirúgnak. És azt kívánta, hogy az unokájának gyereke legyen, hisz nem rég esküdött, akkor még úgy látszott, P. bácsi meg akarja érni a dédunokája születését, de aztán beteg lett a fia és most…
Hogy mit csinál P. bácsi? Töpreng, szívem, töpreng, nem azon, hogy itt keresse-e meg a házravalót, vagy külföldön kezdjen-e új életet, nem, nem, te fiatal kis lény, te szőke madárka, nem. P. bácsi, ha megy, ha akar menni, kicsit messzebbre megy. Vagy talán mégse, sajnálni fogja a társát, az ikerurat, akire azt mondtam, miatta tanult meg újra járni, járókerettel persze, ahogy nyolcvanasok tudnak még. Én drágám, a becsületben őszülő közepes korú fogtam magam, és nem szívesen, de túloztam, pedig utálok, túloztam, hogy J. bácsi miatta tanulta újra a járást a lábsérülése után, mert tanulta az a fiáért is, értem is, mert nógattam, tapsikoltam neki örömömben, ha gyakorolni láttam. Mert ilyen az élet, kicsi lány, egynek halunk, soknak élünk. Nagyon egyedül vagyunk, és túl nagy a csönd, mikor halni készülünk, de élni jobb nem egyért, hanem többért. Hát túloztam, na, pedig becsületesnek ismersz, de muszáj volt, muszáj, bár azt hiszem, szabad, szabad mindent a halál ellenében, a másik halálvágya ellenére tenni. Mert most kicsi lány, P. bácsi töpreng, töpreng az istenadta, töpreng, mert odaát a fia várja, ha várja már, lehet, hogy már meg is halt, de senki nem meri P. bácsival közölni a hírét, így is alig eszik napok óta és lefogyott és tényleg kifolyik a pisi, mert lötyög rajta mindenütt a pelenka. És…
És, és, de kishusom, neki ez most nem fontos, mert halálhír nélkül is töpreng, néz, néz szembe a mennyország kapujával, mert várják őt, várják a kapun túl. De farkasszemet néz, hálistennek, mert a lekváros tészta jó, jó, mert J. bácsi jó, hiszen most is vele virraszt, ébren van, pedig különben szeret aludni, de nem háborog, szót se szól, hisz’ ikrek. Ikrek ők a féirfiúságban, az öregség, az érszűkület fájdalmának tűrésében, a gyermekded örömben, ahogy a látogatók finom falatkáit fogadják, mint öregcsont madarak, szürkék, hasztalanok már, de csipogásuk mégiscsak jó, jó nekünk, akik tápláljuk, gondozzuk őket. Mert azért csak hálásak olykor, csak jó látni, ahogy fekszenek jóllakottan a tisztában.
Mert tudod, kismadaram, nem tudom, gondoltál-e rá, minek az öreg? Hát hogy reményt adjon nekünk, hogy mi is képesek leszünk végigélni azt a szörnyen hosszú nyolcvanat, hogy nem adjuk fel közben, és nem unjuk meg, s ha eljutunk addig, keresni fogják a kedvünket, mert azt hiszem, az lesz a legnehezebb, megtartani a kedvet, kedvet az evéshez étvágy nélkül, a mozgáshoz olyan végtagokkal is, amik fájnak minden mozdulatra, de ha nem fájnak, az se jó, mert akkor sorvadnak, pusztulnak. De ez még nem nekünk való, kicsim, ez még nekem se való, de az sem, amit most a P. bácsi csinál. Igazad van, eddig nem félt a sötéttől, és most se attól fél, hanem a kaputól, hogy illene már menni, hisz a fia hívta, dehát ismeretlen neki is, hát fél. Ha akar, értesd meg, világosban akar elmenni, látni akarja, hogyan is van ez, angyal jön-e érte, vagy olyan, mint egy csapóajtó alattunk, és se ördög nincs a pokolban, se angyal, hogy a kapuig kikísérjen karonfogva.
De ne félj, kicsi lány, és ne legyél rá féltékeny, hogy nekem ma este hagyta P. bácsi, hogy lekapcsoljam a lámpát.
Ez csak azt jelenti, hogy csak aludni akar, hisz rossz alvó, fényben sose tudott. És nem hisztis, csak ma éjszaka még nem akar odaátra indulni. Még alszik rá egyet, még sajnál bennünket, még többet ér neki a tészta, a J. bácsi, a dédunokavárás, mint a fia odaát. De lehet, hogy holnap reggel máshogy gondolja újra, kötelességének fogja érezni, hogy azt az egyet ne hagyja egyedül odaát. Mert nincs annál rosszabb, bár odaát talán egyedül is jó lenni. Ki tudja, ki tudja, holnap mit talál ki ez a csavaros eszű vén elefánt, hogy a fia se maradjon egyedül és ő is maradhasson itt még egy kicsit. De kérdezd meg tőle magad, mert már tudod a titkát, hogy mit csinált idáig, vagy kérdezz tőle bármit reggel, bár úgy néz ki, mintha zavarnád, azért beszélj hozzá, a tied, a te osztályodon van, dönts egyedül. Vagy ki tudja, mi lenne jó, Istené már ez az ember, nem a mienk, kisbogár, istené. Bár annyit azért megtehetünk, hogy vagyunk neki, ahogy tudunk, ha megmarad hozok neki még egy üveg szilvalekvárt. Te meg ha nem is találod meg a megfelelő szavakat, talán az unokájára emlékezteted, a dédire, akit vár. Vagy csak az illatod, talán az is elég lesz, az élettel teli, friss dezodor, ki tudja?
Mert nem tudom, mondtam-e már, jó az ízlésed, kislány, látod, egymásssal is többet kellene törődnünk, az eü-sek hajlamosak elhanyagolni magukat, hát legalább a másikkal törődhetnének. A társakkal, akikkel éppen be vannak osztva, be, be az éjszaka hajlata alá negyven tehetetlen, eszement öreggel. De te ne félj, csak hívj, ha baj van, ahogy eddig is, és én is hívlak, mert reggelig mienk, csak a kettőnké ez a ladik, ez a sajka, ami átvisz az éjszakán mégis. Csak tedd a dolgod, aztán reggel lesz valahogy, mert néha azt hiszem, mi is csak az isteni kézben vagyunk, vagy nem vagyunk éppen, de ezt már tényleg nem mondhatom, mert nem akarlak megijeszteni, és egyszer majd rájössz te is, de az ne ez az éjszaka legyen. Én mindent megteszek érte, hogy ne legyen így, de azért jobb helyet hagyni másoknak is, bár babonás nem vagyok, hisz ismersz, de azért az ördög lehet, hogy nem álmos. Bár most már én sem. Légy. nyugodt, szentem.
Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
