Csák Gyöngyi: Sóhajtások az ezredfordulón

Csapódnak ablakszárnyak, Uram ne hagyd elakadni a fényt, rám zápulni a sötétséget, ha már eloldoztál a magányosság oszlopától, hogy figyeljem ablakomból embernyi birodalmakban a mozgást, bábszínházban a bábokat, melyeket irányít kezed, hagyd meg ezt a kételyekkel teli szemlélődést, az átutazók kíváncsiságát, a lélek szomjúságát, a hideg futkosását az egyre érzékenyebbé borzadó háton.

                                             *     *     *

Nézem a hóesést, még nem fedi el az ijesztő szürkeséget, a hópihe elolvad, mint a készülő szó a lázas nyelven, zsibbad a tudat, tehetetlenség jár körbe az óra mutatóin, ünnep van, együtt a család, velem a fiaim, akik hiába értek férfivá – most is látom bennük Murilló szárnyas angyalait, ma nem működik – bezárják a hivatalt lakásügyben, így a pár nap drága társbérletben múlik el – ébred az elfogyó meleg, az izzó újra izzik – igent sikolt a lét,

Megváltó születik, áldozat füstje száll szemedbe, krákogsz, köhögsz az időn át, és elnézően pislogsz, mint mindig, – amikor a papagájdinasztia tagjai billegetik tollaikat tarkán, bár többnyire kicsinyesek, gyengék és gyávák.

Ó – ne – csak ide ne! – ne hulljon oktalan fejem a porba, ahol nagy fehérek sötétlenek a birodalomban – a test és a lélek nem eladó! – tetováld sátram nomád falára, mikor túl nagy lesz a hangzavar és a káosz, vezess haza – magamba, és add meg a senkit sem engedek belátni parányi térben a papír fölé, hajolva végtelen szabadságom – , vulkáni mozgását a megíratlan történeteknek – tudjak örülni mások örömének, mikor a közöny támad, akkor kérd vissza s hiánytalanul számolom vissza tenyeredbe fényes talentumaidat – Uram – ,maradj velem, ha bemásznák testem kétszínű tetvek egykor, hogy ne legyek üres dobogás, halott kő szívem helyén, oldozd fel őket és én bűneiket megbocsátom.