Juhász Gabriella-Óczy: … lemaradni csak a pillanatról lehet

Úgy harminc lehettem, a nyaraláson történt. Hanyatt fekve lebegtem a víz tetején, fölöttem a kék ég, alattam a csillámló tenger. A szikrázó napsütésben különös élmény lepett meg: éreztem, ahogy szétterül bennem a boldogság. Ezt a pillanatot akartam megragadni, de elillant. A varázslatot egy aprócska felhő törte meg, eltakarva a Napot.

***

Amikor valaki meghalt a családban, vagy az ismerősök közül, a veszteség összetört. De eszembe sem jutott, hogy velem is megtörténhet. Fiatalon volt mindenből bőven, és nem tűnt föl, milyen gyorsan múlik az idő.

Sok év után, egy reggel fáradtan ébredtem. Fájt minden porcikám, de legjobban a felismerés: Késésben vagyok! Nincs elég időm! Sietni kezdtem, hogy bepótoljam, amit eddig elmulasztottam. Állandóan az járt a fejemben: még mennyi mindent szeretnék! Nem akartam lemaradni semmiről, hát hajszoltam magam. Egészen addig, míg azt a nőt a korosztályomból, akivel a nyáron még beszélgettem, tegnap, a szakadó hóesésben eltemették.

Ekkor döbbentem rá: a halál nem csak másokkal, velem is megtörténik majd. És minden átértékelődött bennem. Azóta nem sietek sehova. Már tudom, lemaradni csak a pillanatról lehet.

Juhász Gabriella-Óczy legutóbb a Szöveten: