Az 1918. október 31-én meggyilkolt politikus, gróf Tisza István eszméit, bel- és külpolitikai lépéseit, na és persze halálát hosszú évtizedek óta élénk történészi érdeklődés övezi. A magyar történelem felé akár csak minimális kíváncsisággal forduló könyvolvasó is mindenféle különösebb keresgélés nélkül, mondhatni egy levegővétellel fel tud sorolni négy vagy öt a témában született feldolgozást. E mellett a Tisza István iránti töretlen figyelmet mutatja, hogy munkái közül több is újra megjelent.

Életútjának feldolgozása nagyon korán, már a halálát követő évben megindult. A neves történetírók, Angyal Dávid, Berzeviczy Albert, Gratz Gusztáv és Szász Károly mellett politikusok, publicisták és jogászok hada – Balogh Jenő, Hegedűs Lóránt, Herczeg Ferenc, Horánszky Lajos, Kún József, Pekár Gyula – is foglalkozott Tiszával.

Ezekből a dokumentumokból világosan kiderült, hogy Tisza István, akit a világháború kirobbantásának egyik fő felelősének tekintettek világszerte, mennyire nem kívánta a vérontást. A szóban forgó memorandumból a Balkán országainak – a bukaresti békét követően fennálló – problémáit tisztán látó, a külpolitikai helyzetet racionálisan mérlegelő alakja rajzolódik ki. Tisza a hűvös és nyugodt megfontolás, valamint a következetes fellépés politikáját javasolta, melynek lényege, hogy higgadt magatartással – Szófiát és Konstantinápolyt támogatva – el kell érni a bukaresti béke Monarchia és Németország számára előnyös kijavítását. Cél: a régió országainak e két birodalom számára kedvezőbb erőcsoportosítás létrehozása. Marczalihoz írt levelében – amelyet először 1919 októberében, a Pester Lloyd jelentetett meg – Tisza ugyanilyen őszintén bevallja, hogy mennyire szerette volna elkerülni a háborút. Kezdetben a beavatkozást is ellenezte, miként később a Szerbiának elküldendő ultimátum jóváhagyását két feltételhez kötötte. Kimondatta a minisztertanáccsal Szerbia területi integritásának tiszteletben tartását, és hogy a Monarchia – néhány határkiigazítástól eltekintve – nem fog hódításokat eszközölni. Napjainkban tengernyi szakirodalom magyarázza Tisza nézeteit, motivációiót és lépésit, ám a világháború végén és az 1920-as évek elején (mielőtt az ismert diplomáciai iratokat és memoárokat a kérdésben publikálták volna) e két dokumentum perdöntőnek számított. A tettére becsületbeli ügyként tekintő Marczali tehát győzött!

A maga elé kitűzött célt tekintve azonban ez a forrásközlés csupán a jéghegy csúcsát, egy több éves felvilágosítómunka egyik eredményét jelentette. A kiindulópont megismeréséhez előbb hátrébb kell lépnünk. A történész a századfordulótól közeli kapcsolatban állt a későbbi kormányfővel, és bár nyíltan nem támogatta politikai törekvéseit, szimpátiáját sem rejtette soha véka alá, miként az 1911-ben Tisza által alapított Magyar Figyelőben is többször feltűnik a neve. Közel két évtizedig tartó barátságuk olyannyira köztudott volt, hogy arról 1920 áprilisában a Világ címlapon számolt be. Idézve a meleghangú sorokból:

„Nagy híve volt Tisza Istvánnak, tisztelte Tiszában azt, amit Tisza tisztelt Marczaliban: a magyar érdekek és a magyar szempontok feltétlen kultuszát. Right or wrong my country: ez volt Tisza es Marczali közös politikai axiómája. Egyikük sem tudott hinni abban, hogy ami magyar érdek, az más is lehet, mint az igazság követelése. Marczalinál több épületkövet senki sem hordott össze annak a tételnek bizonyítására, hogy a magyarság szupremáciája a Kárpátok és az Adria között természetes, szükségszerű, jogos és áldásos volt mindenha és az maradt mindmáig.”

Miközben levelezésben ált angol és amerikai szaklapokkal, addig Magyarországon teljesen elfordult a tudományos közegtől. A világháború kitörésével kapcsolatos kutatásai eredményeit, tudományos vagy közéleti kérdésekben elfoglalt szakmai álláspontját, könyvismertetéseit és értelemszerűen a témánkkal kapcsolatos nézeteit is immáron hírlapokban tette közzé rövid, egy-két flekkes közlemények, valamint vezér és tárcacikkek formájában. Ettől kezdve a Budapesti Hirlap, a Pesti Hirlap, a Pesti Napló és a Pester Lloyd váltak állandó publikációs fórumaivá.

Áttekintve az 1919 utáni tizenöt évben tett sajtónyilatkozatait és a valamivel több mint egy tucatnyi, Tiszáról készített vagy őt érintő írását, megállapítható, hogy bár Marczali objektivitásra törekedett, és próbált kellő távolságtartással viszonyulni tárgyához, ez a felvállat program tükrében kezdettől lehetetlen feladat volt.

A Hogyan készült a nagy háború? (1923)című tanulmányában, illetve az ez előtt írt cikkeiben (Der Weltkrieg und Stefan Tisza [1919]; Tisza István grófról [1920]; Tisza akciója Ferencz Józsefnél a katonai túlkapások ellen [1920]) a politikust higgadtnak, egyben hajthatatlan döntéshozónak mutatja, aki belpolitikájában állhatatos volt, mindamellett sokat tett a nemzetiségekkel való békés együttélésért és a politikai ellenfelekkel való megegyezésért egyaránt. Külpolitikai téren aközben alaposan átlátta a birodalom helyzetét és szem előtt tartva a magyarság érdekeit, ellenezte Szerbia és egyéb balkáni területek annexióját. A történetíró a polgári közigazgatást a katonai elé helyező miniszterelnököt ábrázolt, aki a háború dacára is minden tudomására jutott esetben intézkedett a nemzetiségeket ért túlkapások, hovatovább a megszállt területek lakosságának sérelmére elkövetett katonai atrocitások kivizsgálásáról is. Röviden, Tisza határozottsága, következetessége és biztoskezű irányítása garantálta a stabilitást. Marczali mindazonáltal egy szó, annyi kritikával sem illette a politikus háborúpárti propagandatevékenységét, amit vélhetően az önvédelem érdekében kifejtendő szükséges erőfeszítésnek tekinthetett.  

Az húszas évek közepétől ettől is továbbment. A jóságos Tisza István (1926), A Gorlicétől Luckig (1927), a gróf Tisza István miniszterelnök 1903–1905., a gróf Tisza István miniszterelnöki 1861. április 22–1918. október 31. és a többi publicisztikái már illeszkedtek az új rendszer emlékezetpolitikájába, másfelől hasznára váltak a kultuszépítésnek. A jóságos Tisza István-ban például a korábbi kormányfőt Deák mögé állítja, mintha előbbi az utóbbi politikájának követője lett volna. Ekként igyekezett elérni, hogy a megosztó politikuskép megváltozzon, s egy mindent felülíró nemzeti konszenzus alakuljon ki Tisza Istvánt illetően. Ezzel magyarázható az is, hogy életének kulcsmozzanatait a háborús szerevezőre építve – a kortársaktól eltérően – nem az ország peremterületeit a közvetlen háborús pusztítástól megmentő organizátort és hazafit dicsérik sorai. Ehelyett ő azt a mély szociális érzékenységről tanúságot tevő politikusalakot emeli ki, aki a lehetőségeihez mérten mindent megtett a hadrakeltekért, azok családtagjaiért, valamint a hadirokkantakért. Cikke tehát éppen annak az időszaknak a vonatkozásában akarta államférfiúi dignitással felruházni Tiszát, amelyikben működése a legtöbb meg nem értéssel találkozott és megannyi kritikát szült. Ugyanakkor megdöbbentő a szűkszavúsága a tiszai gazdaságpolitika csődje kapcsán. Arról pedig egyáltalán nem szólt, hogy a háború előrehaladtával ez a dicsért személyiség mindinkább befelé fordult, politikája pedig teljesen fatalistává alakult.

Marczali Henrik egyik nyilatkozatában nyíltan hangot adott annak a Tiszával kapcsolatos felfogásának „ha ma élne, máshogyan lenne minden”. Ez a mondat véleményem szerint kifejező a tekintetben, mire törekedett: megteremteni Tisza István mint az ország fennmaradásáért az életével fizető politikai mártírés szeretett barát, minden ellentmondás felett álló magasztos emlékezetét. Nézőpontját, ha elfogadni nem is, megérteni meglehet.