Kérdésessé válik, hogy az ikonográfia valóban csak az embert, embereket is ábrázoló festmények elemzésére vállalkozhat-e, ha szemügyre vesszük Van Gogh paraszt lábbelit ábrázoló festményét (csendéletét), vagy épp Fényes Adolf Gyermekjátékok című csendéletét (1910). E képen ugyan gyermekeket közvetlenül nem látunk, de a gyermekek tevékenysége nyomán a földön maradt játéktárgyak annál beszédesebb módon tesznek tanúbizonyságot a gyermekek jelenlétéről, tevékenységéről, s arról a modern játékkultúráról, mely a gyermekek igényeit kielégíteni igyekszik egy, a reformpedagógia irányába haladó, a gyermektanulmányi mozgalommal is összefüggésbe hozható gyermekszemlélet keretében.
Már Fröbel is megalkotta saját játékait, de ezek tipikusan fejlesztő játékok voltak korának idealista filozófiájából fakadóan (Vág, 1976, 62.). A századfordulón elterjedő funkcionalista fejlődésszemléletek (gondolva itt többek között Claparéde gondolatainak terjedésére) a nevelői attitűd és a gyermekkultúra terén is éreztették hatásukat. Továbbá elterjedt az új gyermekközpontú felfogás: a gyermek nem kicsinyített felnőtt többé, hanem sajátosan gyermeki vonásokkal, fiziológiai tulajdonságokkal bíró lény, akinek külön szükségletei és nevelési igényei vannak.
Fényes Adolf Gyermekjátékok című műve is abban az időszakban készült, amikor már felismerték a gyermeki játékkultúra létjogosultságát; e téma már közkeletűvé vált ekkortájt. Ellen Key 1900-ban megírta A gyermek évszázada című művét, melyben kijelentette, hogy egy olyan iskola- és gyermekkultúrára van szükség, melyben nyitottan fordul a felnőtt a gyermek érdeklődése és élményvilága felé, melyben az iskola „lélekgyilkos” karakterét felváltja „szellemi étterem” jellege: a curriculáris választás szabadsága. Ez hatott A szegény kisgyermek panaszai című verskötetre is (1910; 1923), melyben Kosztolányi Dezső a gyermekperspektíva érvényesítésére törekedett egyetemes léttartalmak közvetítése céljából is, rámutatni igyekezve arra, hogy a gyermeki ösztönvilág és léttartalmak az emberi lét mozgatórugóiként is értelmezhetők. Amikor a „játék” kifejezést használja, azzal az emberi élet rejtelmeinek kutatására utal: játszani annyi, mint kíváncsinak maradni az ember sorsfolyamában adódó bármilyen csodára vagy épp hétköznapi nüánszra. Vessünk egy pillantást „A játék” kezdetű versre!
„A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
bújócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad. […]”
E vers a játék misztériumáról szól, utalva arra, hogy a játék különös kapcsolatban áll az abszolút létezővel, miután „gömbölyű”, vagyis tökéletes, akárcsak Isten. A gömböt, a kört gyakran tartják az isteni tökéletesség megnyilvánulásának. A „bűvös kulcs” kifejezés a magasabb szintű léttartalmak, létélmények kapuján való bejutást fejezi ki, a gyertya lángja pedig utalhat az egyes preszókratikus természetfilozófiák (például a hérakleitoszi bölcselet) által az ősanyagként kezelt princípiumra. „Játszom ennen-életemmel” – írja Kosztolányi, s ez már közvetlenül arra utal, hogy az élet maga is játék, játékelemekkel terhelt, gazdagított, a választás mint a szabadság alappillére is játék, s az élet bizonyos ritmusban folyik, bizonyos összerendezettségi elv szerint zajlik, tehát az élet játék, a játék: élet. „Bújócskázom minden árnnyal”, vagyis saját létezésbéli misztériumunkból fakadó árnyoldalaink, belső „démonaink”, elfojtott tudattartalmaink és az ego között zajló konfliktusokra, feszültségekre utal itt a költő, ám pár sorral arrébb már a fénnyel bújócskázik, mely Isten igéje. Tehát az ember Istent keresi ugyan, de sokszor el is bújik fénye, vagyis az Isten által sugallott lelkiismereti késztetések elől, mert saját „tisztátalan állat” énje, az idő gyakran eluralja az embert. Az ember útja az önismeret, írja Kosztolányi, amikor megfogalmazza: „a tükörrel fényt hajítok” – a tükör az önismeret szimbóluma, s hogy fényt hajít vele, az már az önismeret transzcendens meghatározottságára utal. Mindez sejtelem-szerűen jelenik meg a versben, éppúgy, mint ahogy az ember a hétköznapokban megéli a hasonló létélményeket. „Akarsz-e játszani” – írja Kosztolányi máshol, s ezzel megint csak a lét misztériumának megtapasztalására, a benső élmények, a kíváncsiság, a szabadság vezérelte önmegélés ösvényeinek bejárására hívja az olvasót.
A „játék” szó igen gazdag jelentéstartammal rendelkezik immár, látható ez a kiragadott szöveghelyekből is. A gyermek játéktevékenysége pedig „az ember életjátéka” felé vezető út előszobája. Fényes Adolf festményén fizikai értelemben vett játéktárgyakat látunk, melyek átmenetet képeznek a modern játékipar populáris kultúrája és a fejlesztő célzatú reformpedagógiai ihletésű játékkultúra között: a gyermek vizuális és mozgásos fejlesztését szolgálják e természetes anyagokból készült, lényegre törő formákkal rendelkező tárgyak. Fényes csendélete egy polgárcsalád gyermekének játékait jelenítik meg: a padlón gurulós falovacska, festett fabohóc, miniatűr ebédlőbútor szerepelnek, s még egy apró vizeskancsót is látunk, kaotikus összevisszaságban, mely már önmagában megeleveníti a gyermeki játéktevékenységet: a gyermek is könnyedén maga mögött hagyja a játéktárgyakat, ha már kiélte ösztöneit azokban, ha a fölösleges feszültségtartam lecsapolódott a játéktevékenység közben, vagy ha fantáziaéhségét kielégítette.
A játék gondtalanságának képzete jelenik meg előttünk tehát, ám mégsem egészen korlátlanul, ha jobban körülnézünk a képen: láthatjuk ugyanis az iskolapadot a háttérben, mely Iskolai pad című képén is megjelenik (1910 körül). Íme, máris megjelennek a gyermeki szórakozás és önkiélés korlátai, rögtön asszociálhatunk a rigorózus oktatás poroszos szellemének a gyermek szabadságát lekorlátozó konzervatív attitűdre. Miért is gondolhatjuk, hogy az épp csak töredékesen látható bútordarab egy iskolapad? Miért ne gondolnánk, hiszen ugyanaz a kancsó szerepel mindkét képen, ugyanazzal a fakanállal a kellős közepén. De átirányítva tekintetünk az iskolapadra: vegyük észre a padra helyezett almás tálat, s kis falovat, valamint süteményt. Hiába minden tanulási kötelezettség, a gyermeknek kívánnak kedvezni még a tanulás borús pillanataiban is, a gyermek játékigénye és fiziológiai igénye egyaránt kielégítésre kerül itt. Könnyen meglehet, hogy e két kép egymás párdarabjának tekinthető a gyermekvilág tárgyi aspektusainak megjelenítésére vonatkozó képek közül (Révész, 2014).
A gyermeki világ megfestése kedvelt téma Fényes Adolf életművében, gondolva itt a Testvérek című, játékos színritmikával megfestett, dekoratív, sík-szerűen kivitelezett felületére, vagy a Vizet hordó fiú és leány című képére, mely már a gyermeki kisegítő munkavégzés jelenségét ábrázolja. A Parasztszoba három gyerekkel című festménye (1907) pedig egy hangulatos enteriőr, melyen három mezítlábas gyermeket látunk, közülük a kislány babával játszik, ringatja őt, tanúsítva Karl Groos gyakorláselméletét (mely már talán hatást gyakorolhatott közvetlen vagy közvetett módon Fényesre), mely szerint a gyermek játékán keresztül hangolódik rá a felnőtt élet társadalmi szerepkörére, begyakorolva a későbbi feladatokat, funkciókat (Mönks – Knoers, 2004, 106–108.). A kisfiú pedig iskolai tankönyvet betűz, tehát az iskolai feladatokra való felkészülés is megjelenik a képen.
Térjünk vissza a képen ábrázolt játéktárgyakra, s helyezzük el azok szerepét a gyermeklét antropológiájának értelmezési keretében! A játéklovacska a gyakorlásfunkciót töltheti be, a fiúgyermek rajta keresztül ráhangolódhat a felnőtti szerepkörre, s miután egy fehér foltos fekete lovat látunk, feltehetően polgári családról van szó. Látunk egy kancsót is fakanállal: korábban a fiú mellett egy leánygyermek is játszhatott, erre utal a teáskanna is, a festett tál, a kis bögre, melyek ugyancsak a begyakorlás-elméletet igazolják: a kislány így hangolódik rá későbbi szerepeire. Ám a jancsibohóc már megint a fiúgyermek jelenlétét idézi meg. Elképzelhető esetleg, hogy ez ugyanaz az enteriőr, szobabelső volna, mint amit a Parasztszobán láthatunk? Talán ezt erősíthetné meg a festett porcelántányér, ám az iskolapad már nem. Viszont láthatunk egy labdát is, mely „gömbölyű”, akárcsak Kosztolányi versének játéka. A tökéletességre, az abszolút létezővel való kapcsolattartásra utal – hiszen már a Hüelsenbechen gyerekeket ábrázoló Philipp Otto Runge-festmény Mietzner-Pilarczyk-féle értelmezése (lásd: Mietzner – Pilarczyk, 2013, 36.) is az isteni tökéletességre utaló szimbólumnak tekinti a gömb motívumot, mely ott a kerítés szerves tartozéka (a kerítésé, mely védett közeget biztosít a gyermeklétnek). S Fröbel is a gömböt választotta a fő formának adományrendszerében, melyben a formákat adományoknak tekinti Isten jóvoltából. A transzcendens létezőre való utalás aligha tagadható itt; a gömb Fröbel rendszerében is a tökéletes forma megtestesítője, s így magában hordozza a befejezettség jelentéstartalmát (Vág, 1976, 62.); Fényes képén pedig ezzel kerül összefüggésbe a gyermekkor maga.
S végül említsük meg, hogy a kép átlós elrendezésű. Miért lényeges ez? Az átlós kompozíció a mozgalmasság, a dinamika érzetét kelti, melyre itt ráerősítenek a deszkapadlózat hézagainak egyenesei, s a gyermeklét dinamikáját érzékelteti. Ám az egyenes vonalak haladási irányához képest többféleképp ellentétes elrendezésűek a játéktárgyak, mely a felnőtti lét kereteit szimbolizáló padlódeszkavonalak és a játéktevékenység közötti kontrasztot, feszültséget érzékelteti. A színek ugyancsak ezt hangsúlyozzák: jellegzetes kontrasztot fedezhetünk fel a padlózat szürkesége és a játékok színes üdesége között – bár nem minden játék színes. A fa játékbútorzat ugyanis barna – e megoldás talán a polgári élet egykedvűségére való előkészületre, a fegyelemre, az önkontrollra, a későbbi életrendbe való beletörődésre, beletagozódásra utal.
Mindenesetre egy dekoratív felületű, játékos kompozíciót láthatunk itt, mely tökéletesen illeszkedik Fényes Adolf szecessziós jellegű kompozícióiba, melyek tartalmi, kompozíciós szempontból is rokoníthatók a gödöllői művésztelep törekvéseivel, melyek felé Fényes tájékozódott is. E festmény is bizonyítja: a korszak gyermekábrázolásait nem érdemes ugyanezen időszak költeményeinek, irodalmi alkotásainak motívumvilágától elszigetelten vizsgálni, mert számos létmetafora elevenebbé válik a lírai, prózai szépművek segítségül hívása nyomán.
Bibliográfia
Mietzner, Ulrike – Pilarczyk, Ulrike (2013): Képek forrásértéke a neveléstörténeti kutatásban. In: Hegedűs Judit – Németh András – Szabó Zoltán András (szerk.): Pedagógiai historiográfia. Új elméleti megközelítések, metodológiai eljárások. Budapest, ELTE Eötvös József Könyvkiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem. 31–50.
Mönks, Franz J. és Knoers, Alphons M. (2004): Fejlődéslélektan. Budapest, Urbis Kiadó.
Révész Emese (2014): Fényes Adolf. Budapest, Kossuth Kiadó.
Vág Ottó (1976): Friedrich Fröbel. Budapest, Tankönyvkiadó.
Támba Renátó legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?