Ferber Katalin: A házasság ringlispílje

Meghívtak Nürnbergbe. Három és fél napot tölthettem Bajorország egyik – ha nem a – legszebb városában és környékén. Igen, elmentem minden „kötelező” helyre: megmásztam a nürnbergi várhoz vezető utat, körbejártam az óvárost, (amiből alig maradt eredeti épület a második világháború utolsó szakaszának bombázásai miatt), megnéztem a szépséges templomokat, a „tornyot”, aminek elkészülte után derült ki, hogy nem tudják feltenni a templom tetejére, így “földi” látványosság maradt. Bolyongtam Albrecht Dührer házában, kicsit meglepődve vettem tudomásul, hogy a világ egyik leghíresebb festőjének, grafikusának, zseniális művészének alkotásait tartalmazó album csak németül kapható. Megkóstoltam a nürnbergi perecet, annak legegyszerűbb változatát, mert a helybeliek szerint EZ az igazi perec. Elmentem természetesen a nürnbergi perek színhelyére, ahol a kiállítás első három képe mellett még vannak angol feliratok, aztán a rendezők nyilván megunták, s minden csak németül van. Erről persze eszembe jutott, hogy nincs másként ez Japánban sem: a legnagyobb (és legfontosabb) japán történeti múzeum első termében kétnyelvűek a magyarázatok, a többi pedig csak japánul következik. (Megérdemli, aki nem tud japánul, ahogy az is, aki nem tud németül!)

Gazdag város Nürnberg, a környéke is az, voltam a Frank-Svájcnak nevezett hatalmas bazaltoszlopok és sziklarengetegek körül, ámultam a rendezettségen, picit mosolyogva hallgattam a helybeliek dialektusát, egyszóval, jó helyen voltam. Visszamentem Nürnbergbe, s furcsa véletlennek köszönhetően megláttam életem eddig legszebb, s legmegrendítőbb szoborkompozícióját szökőkúttal, s olyan figurákkal, hogy a három nap alatt többször is ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy újra megnézzem. Az alkotó Jürgen Weber szobrász és festő. Sajnos: immár tizenhat éve nincs köztünk, de az az „üzenet”, amit nekünk hagyott ezzel a kompozícióval, felejthetetlen. Németül Ehekarussel a címe e műalkotásnak (amit én A házasság körforgásának, „körhintájá”-nak fordítanék, de ez nem pontos).

Weber 1981-ben fejezte be a szoborcsoportot, de felállítására csak három évvel később került sor, mert a szökőkút épp egy akkor már működő földalatti állomás felett volt, s ez némi technikai gondot okozott a városvezetésnek. Mindannyiunk szerencséjére: megoldották. S akkor most erről a szoborcsoportról, amit alkotója szerint nem feltétlenül, nem időrendi sorrendben érdemes nézni, körbejárni. (Nem is lehet, mert kör alakú.) Az alkotás ötletét egy, a tizenhatodik század híres mesterdalnokának verse adta, melyet Hans Schach írt.

Először (?) a boldog szerelmespár szobra; mosolyuk, testtartásuk a boldogság maga. Aztán a gyerekek, az elhízott feleség, a férj nyúzott arca. Ezt követi (?) a házaspár harca, s a végén, bár felismerhetetlen, hogy ki, kit öl meg először, de a házasság a boldogság s a remények vége.

Mi a legmegrendítőbb az alkotásban? Számomra az, hogy egyetlen szoborcsoportban jelenik meg, hogy az Ember talán legfontosabb érzelme, a társ iránt érzett szerelme, hogyan fordul át először rutinba, aztán közönybe s végül egymás megsemmisítésébe. Bár én (még) nem láttam, de a Koblenz városának 2000 éves alapítására készített alkotása – mert az is egy szoborcsoport, az is szökőkúttal ad energiát a fémnek – a nürnberginél nem kevésbé drámai. Látnom kell azt is.

Jürgen Weber ugyanis azt alkotja meg, amiről alig, vagy egyáltalán nem beszélünk. Esendőségünket, szenvedélyeinket s a szenvedélyeink teremtő és pusztító erejét.

Berlin

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten: