Ferber Katalin: Dó desz-ka-den (1970, Kurosawa első színes filmje)

Kevesen tudják, de a japán filmek egyik legnagyobbja, Akira Kurosawa, csaknem elviselhetetlen pénzügyi nehézségekkel küzdött, amikor hozzálátott e film elkészítéséhez.

Az évszám rendkívül fontos: 1970, amikor Japán világgazdasági szerepe drasztikusan megváltozott. Japán világgazdasági tényező lett, termékei már az Amerikai Egyesült Államokban és Európában egyaránt népszerűek voltak, az ország vagyona jelentősen megnőtt, pénzügyi befolyása a nemzetközi pénzpiacokon kikerülhetetlenné vált.

A társadalom egésze, egy negyedszázaddal a kapituláció után, optimista volt. Japán megszűnt a tranzisztoros nép lenni, „nyúlketrecekben” élni – miként a hatvanas évek francia elnökének jellemzése szólt a japánokról. A gazdasági teljesítmény mindent felülírt.

(Jelenet a filmből)

Ekkor készült el az a filmje Kuroszavának, amelyben a reménytelen, rendkívül szegény, nyomornegyedben élők napi harcát mutatja a film minden egyes kockája. Ők a vesztesek, akikről nincs szó egyetlen nyugati elemzésben sem, akik nem számítanak bele a japán gazdasági csodába, akik szemétbe dobott maradékokon tengődnek: s még az általuk használt nyelv is a társadalom legalacsonyabb (oktatásban alig részesült) csoportjainak nyelve.

Ma már kellemetlen ezt felidézni, de Japánnak abban az időszakban csak sikerei voltak, hála a japán kormány rendkívül költséges nyugati propagandamunkájának.

Akiket e filmben látunk, nem gyönyörködhetnek a Tokiót ekkoriban elárasztó neonreklámokban, mivel a fővároson kívül, szó szerint egy szeméttelepen élnek. Ez a szeméttelep „nyugati”, az 1945 januárjában és februárjában Tokióra ledobott bombák által elpusztított maradvány. E romtelepen élnek a cserfes háziasszonyok, az Öregember, a Kisfiú, a szótlan Őrült férfi: nincs közük egymáshoz, csak ugyanott élnek; szeméthalmaz, kosz és az ordító nincstelenség a látvány.

Aki némi ismeretekkel rendelkezik Japánról, az érti, hogy ezek az emberek miért a romok között élnek. Ők a senkinek sem hasznosak, az alkalmatlanok, akik képtelenek (bármilyen ok miatt) alkalmazkodni a japán gépezethez, akiknek csak az álmodozás marad ébren is.

E film nehezen kapcsolható Kuroszawa korábbi filmjeihez, s nem véletlen, hogy a korabeli filmkritikusok többsége fanyalogva, vagy egyértelmű elutasítással kommentálta a rendező alkotását.

A film hatalmas bukás volt, legalábbis pénzügyi tekintetben, így a – korábban három filmrendező társsal – Kurosawa által létrehozott filmeket készítő cég is csődbement.

A Dódeszkaden bemutatója után Kurosawa újabb pénzügyi csőddel nézett szembe, egészsége megroppant, s 1971-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Mindannyiunk szerencséjére azon a reggelen Kurosawa felesége otthon felejtette a pénztárcáját, így hazament, s ő mentette meg férje életét.

E film bemutatója után öt évi újabb hallgatás következett, majd a Derszu Uzala című film elkészülte után (mely 1976-ban Oscar-díjat nyert) a rendező némiképp visszanyerte korábbi megbecsülését otthon és külföldön is.

A Dódeszkaden című film azonban rendkívül fontos film, nemcsak a negatív fogadtatása, de témája miatt is. Ez a film ugyanis nem szól kevesebbről, mint a japán (akkoriban és még sokáig) elképesztő sebességű gazdasági növekedés áráról. A lecsúszottakról, a segítség nélkül maradókról, az önfeláldozó, a csak a munkában és munkáért élő emberek helyett, a tehetetlenekről mesél.

Nincs ugyanis nagyobb szégyen, mint a látható vagy láthatatlan fizikai vagy lelki betegség, az elesettség, a másokra utaltság: ez az, amit nem tűrt (s ma is nehezen kezel) a társadalom önfeláldozására épülő, teljesítménycentrikus, nyugaton sokáig csodált Japán.

Végül, az sem véletlen, hogy a film két legfontosabb szereplője, az Öregember és a Kisfiú, mert e két generáció jeleníti meg a túlélés képességét és a Kisfiú gyengeségét. Gyönyörű, megindító film, azokról, akikről e filmen kívül kevés krónika született. Egyszerűen róluk nem tudunk, mert nem tudhatunk.

Berlin

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten: