Eljött az ősz, így hamarosan (október 8-án) elkezdődik az általam (és barátaim segítségével) szervezett filmklub.
Az önkényes válogatásra egyetlen, talán elfogadható mentségem van: az európai (Ázsián kívüli) ismeretlenség. Természetesen Kurosawa Akira nevét mindenütt ismerik, talán Ozu Jasujiróét is, de filmjeik többségéről még a japán filmek iránt érdeklődő sem hallott, vagy olvasott.
Kétségtelen, hogy elfogult vagyok az általam kiválasztott filmekkel kapcsolatban, egyszerűen azért, mert nagyon szeretem mindegyiket.
Természetes persze, hogy egészen másként hatnak ezek a filmek azokra, akik sohasem éltek Japánban. A japán filmművészet nagyjai ugyanis úgy alkottak eddig egyetemes értéket vizuális eszközökkel, hogy kizárólag saját társadalmukat mutatták be, gondjaival, örömeivel, rettenetesen nehéz időszakaival. Kevesen vállalták a legnagyobbak közül is azt, hogy legalább gondolatban összekössék Japánt akár a szomszédos országokkal, akár a Nyugattal.
Mindezek ellenére maradandó és világszerte elismert alkotások születtek, s a japán filmgyártás fénykora 1948 és 1980 között rengeteg nemzetközileg díjazott alkotással büszkélkedhet.
A berlini filmklub két alkotással kezdődik: Kurosawa Élni című filmjével, s Ozu Tokiói történetével.
Látszólag semmi közös nincs a két filmben, (bár egyetlen év különbséggel kerültek bemutatásra, 1952-ben és 1953-ban) holott aki valamicskét tud Japán háborús szerepéről, Hirosimáról és Nagaszakiról, az sejti, hogy mi a két film között a mélységesen emberi hasonlóság.
Újrakezdés, másként
Többször írtam már Ozu világhírű filmjéről, amelyben három generáció mindennapjait mutatja be a rendező. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, azt írnám: süketnémák lassú (európai nézőnek vontatott) párbeszédsorozata ez a film, mert senki nem ért senkit.
A háborút túlélő, gyermeküket elvesztő idős házaspár nem panaszkodik, minek is tenné, a férj és feleség (akárcsak a mindennapi életben ma is) mosollyal tűri a nehézségeket, nem kritizál senkit, nem követel magának semmiféle előjogot (pedig az idősek tisztelete kötelező abban a társadalomban).
Gyerekeik látható igyekezettel építik új életüket, a férfiak dolgoznak látástól vakulásig, a nők háztartást vezetnek, és gyereket nevelnek, s ezt zavarja meg idős szüleik látogatása. Megpróbálnak tőlük mihamarabb megszabadulni, persze a hagyományoknak eleget téve: befizetik őket egy rövid nyaralásra.
Az idős szülők nem kellenek már a fiataloknak, ezt ők is érzik, de továbbra sem panaszkodnak. Számukra már nincs újrakezdés, a kevésnek kell örülniük, amit a mindennapok adnak (vagy remélik, hogy adnak.)
A vég azonban lecsap egyikőjükre, s persze szomorúak a gyerekeik, de már el- és felosztják gondolatban, ki és mit örökölhet. Beléptünk tehát az „új” Japánba, ahol a korábbi normák, kötelezettségek elavultnak, csaknem nevetségesnek tűnnek az új generáció(k) számára. A családi összetartás, segítségnyújtás a múlté, nem véletlen, hogy az idős szülők menye az egyetlen (aki már nem igazi rokon, hiszen elvesztette férjét, e család egyik tagját), aki segítőkészen, szeretettel és őszinte gondoskodással fordul az idős házaspár felé.
Ő az, aki mindazt megteszi, amit a család többi tagja nem.
Pedig, a háborúban felnőtt generációnak nem maradt más kapaszkodója, csak saját családjuk.
Részlet a Tokiói történetből
Másként kezd újra a helyi önkormányzat buzgó hivatalnoka. Bár az orvos nem mondja meg neki, hogy csak hónapjai vannak hátra, ő tudja, megérzi. Néhány nap letargia után, egy véletlennek köszönhetően, volt kolléganője őszinte szeretettel fordul felé: ilyet évtizedek óta nem tapasztalt. Hiába van fia és menye, akik persze nála laknak, hiszen nincs pénzük önálló lakásra, a fiatalok csak az öreg pénzére várnak, hogy végre elköltözhessenek tőle. Az idős, halálára váró könyökvédős, korábban a hozzá fordulókkal nem törődő aktakukac kicserélődik.
A fiatal nővel mászkál, minden perc igazi örömet okoz neki, szerelmes lesz és ez mosolyt varázsol addig komor arcára.
Fia és menye felháborodottan veszi tudomásul, hogy apjuk „összeállt” egy nőcskével, de azt nem tudják, hogy hamarosan vége lesz az életének.
Rövid idő múltán a beteg ember visszatér a munkahelyére, hiába, a kötelesség az első, s úgy dönt, hogy hátralevő idejében valóban a közt szolgálja majd – a felettesei iránt tanúsított (többnyire elvárt) lojalitás helyett. Segít a hozzá fordulóknak, keresztülviszi a megvalósítását annak, amit ők kérnek.
Mosolyogva hal meg abban a parkban, amit a kerület lakói gyerekeinek építtetett.
A temetésen a kollégái többsége lelkesen fogadkozik, hogy követik példáját, amiből persze nem lesz semmi.
Filmkép Kurosawa Akira Élni c. filmjéből
Mindkét film az újrakezdésről szól. Az új generáció sietős erőlködése a megújulásért saját szeretteik elvesztéséhez vezet. (Ozu.) A halál fenyegető közelsége olykor valódi változtatásokra késztet, mert a szeretet erőt ad ehhez. (Kurosawa.)
Mindez abban az országban történik, ahol a korábbi háborús évek borzalmairól senki sem beszél nyíltan. Lehet ezt japán sajátosságnak nevezni, de nem érdemes. A hallgatás mögött ugyanis változások zajlanak: szemléletben, tettekben. Ezért gyönyörű mindkét film.
Berlin
2024. október 8-december 3: Japán Filmklub, NYT, Charlottenburg. (Mozi-kino-eigakan)
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?