Sok évvel ezelőtt, a BBC History magyarországi folyóiratában írtam egy hosszabb tanulmányt a japán prostitúcióról, de ebben az írásban nagyrészt a második világháború évei alatt szolgáló japán katonák „kényelmi” szolgáltatását, vagyis a japán állam által szervezett kényszerprostitúciót elemeztem.
Az alábbi írásban viszont a japán állam érdekes szerepe kerül nagyító alá, már ami a szigetország egyik legjövedelmezőbb „iparágát”, a prostitúciót illeti.
E furcsa állami cselekvési kedv több dologgal is magyarázható. Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden írnék néhány, különösen a nem ázsiai (vagyis a keresztény értékrenden alapuló) társadalmom prostitúcióhoz való viszonyáról.
Talán nincs is olyan ország, ahol nincs prostitúció. Eredete évszázadokra nyúlik vissza, s a Dekamerontól, egészen a holland, nagyrészt adómentesen működő szexuális szolgáltatásokig, működése éppen a keresztény erkölcsi tilalmaknak köszönhető.
Másként fogalmazva: a prostitúció erkölcsi okok miatt elítélendő, de elsősorban a szolgáltatást nyújtó nőket kell elítélni, mégpedig foglalkozásuk miatt. A keresztény alapelvek szerint a házasságban élők szexuális együttléte a gyermek fogantatása érdekében szükséges, s a szexuális örömöknek így nem sok tere marad.
Évszázadokon keresztül nemcsak Európában, de Ázsia jelentős részében is a házasság elsősorban társadalmi kötelezettség volt. Japánban sem volt ez másként, olyannyira, hogy még a 19. század utolsó évtizedeinek modernizációja sem hatott a házasságon kívüli kapcsolatok korábbi szokásaira. A feleség többnyire azonos társadalmi rétegből került ki, a leendő férj munkahelyi főnökének valamelyik eladósorba került rokona személyében. A házasság célja elsősorban az utódok felnevelése volt, valamint a társadalmi ranglétrán történő felemelkedés. A házasság legfontosabb követelménye a pénzügyi stabilitás megteremtése, illetve megőrzése volt. A feleség társadalmi rangján kívül szigorú követelmény volt a megbízhatóság, s mivel a házasságkötés előtt mindössze kétszer találkozott a majdani házaspár, kicsi esélye volt az érzelmi és szellemi rokonszenv meglétének, vagy későbbi létrejöttének. A feleség tehát a gyermekek nevelése mellett társadalmi-gazdasági kötelességeket látott el, így a házasságon kívüli kapcsolat országszerte természetes volt, de elsősorban a tehetősebb rétegek tagjai között. A politikai-gazdasági elit tagjai „kiemelt”, vagyis kedvenc szeretőiket saját házukban tartották, és gyakori volt a törvénytelen gyerekek feleség által történő felnevelése is. Régi, mára már legendává vált történet az egykori pénzügyminiszter válasza a Meidzsi császár kérdésére, vagyis, hogy hány gyereke van. „Felség, negyvenkilencről tudok.”
A „köznép”, azaz a társadalom többsége azonban anyagilag nem engedhette meg magának a szeretők eltartását, így szexuális igényeik kielégítése a nyilvános házakban történt, változó gyakorisággal, hiszen az is pénzbe került.
Japánban a modernizáció (1868) előtt a prostitúció államilag ellenőrzött és szabályozott tevékenység volt. Mivel két és fél évszázadig a szigetországba külföldiek nem mehettek, (s japánok sem külföldre), eltérően a környező országoktól, nem jutott be az ópium sem, így az állami ellenőrzés (rendszeres orvosi vizsgálat), valamint a jogosítványhoz kötött működés a prostitúciót biztonságossá tette. A korai, „nemzetközi” válfaja ennek a karajuki-rendszer volt, amikor állami ügynökök közreműködésével eladósodott vidéki családok kislányait vitték a környező országok valamelyikébe, azonnali készpénzfizetéssel segítve a családot. A karajuki lányok szolgáltatásaik mellett információkat adtak át az állami megbízóknak, melyeket az ügyfeleik mondtak el. Ezek többnyire fontos kereskedelmi és pénzügyi információk voltak.
(Nevezhetjük ezt a japán informális gyarmatosítás első szakaszának is.)
A kislányok felcseperedése után a szolgáltatást nyújtó fiatal nők semmiféle fizetést nem kaptak, mert ellátásuk költsége és a nyilvánosház tulajdonosának nyeresége azt felemésztette.
Így vált az államilag szervezett, rendezett kéjipari ágazat Japánban nélkülözhetetlenné a társadalmi, vagyis a stabil házasságok fenntartása érdekében.
A nők teste nem volt többé saját tulajdonuk, azzal a nyilvánosház tulajdonosa és az állam rendelkezett. Ha terhes lett egy prostituált, el kellett hagynia a munkahelyét, de az többnyire azonos volt a teljes kisemmizettséggel. Egy prostituált nem tudott többé visszatérni családjához sem, mert aki ebben az iparban dolgozott, azt erkölcsi okok miatt a közösség kizárta soraiból.
A modern Japán, hála a nyugati országok szigorú erkölcsi követelményeinek, Japán megnyitása után (1853) a kéjipar dolgozóit elszigetelte, megbélyegezte, s akik mindezek ellenére továbbra is igényt tartottak a prostituáltak szolgáltatásaira, rácsok mögé zárt hölgyek közül választhattak.
S e ponton szólnunk kell a Japánon (és Kelet-Ázsián) kívül leginkább misztifikált gésákról is.
Szerencsére ma már köztudott, hogy a gésák a nyilvánosházakban nem szexuális szolgáltatást nyújtanak. A gésa (jelentése művészember-géj-sa) kislány korától tanulja a szakmát, s két fokozaton (geikó, maikó) válik valódi szórakoztatóvá. Öltözéke, sminkje egyaránt egy elképzelt női szerepet szimbolizál, a mindenben alárendelt, mindig kedves, a férfit mindenben kiszolgáló hölgyét, aki képes a férfiak gátlásait feloldani, ami nem könnyű feladat abban az országban, ahol a házassági élet tele van kötelezettségekkel.
A gésák az elmúlt évszázadban leginkább a politikai és gazdasági elit tagjainak voltak csak megfizethetőek, s a szórakoztatáson kívül a gésák legfontosabb szolgáltatása a teljes titoktartás volt. Legendák sokasága kering a mai Japánban is, mely szerint elegendő néhány gésa feljegyzéseit olvasni a történészeknek, s a közember számára ismeretlen politikai gazdasági és pénzügyi döntések sokasága válik ismertté. (Tudomásom szerint azonban nincs egyetlen történész sem, aki ezekhez a feljegyzésekhez hozzájutott volna.)
Kiotó volt hagyományosan a legnagyobb gésaközpont, a város Gion nevű negyedében. A gésák száma néhány évtizede csak Kiotóban 400 volt, ma már alig vannak kétszázan. A gésák iránt viszont nem a kereslet csökkent, hiszen az ország ma már a világ harmadik leggazdagabb és legfejlettebb országa, hanem a kínálati oldalon van a baj. Egyre kevesebb szülő hajlandó a Japánban is idealizált gésaszerepet engedélyezni leánygyermekének. Egyrészt, mert a képzés több mint egy évtizedig tart és nagyon drága, másrészt mert a gésák pályafutása (rendkívül gazdag) mentor nélkül hamar befejeződik. Inkább visszatérnek a „normális” életbe, férjhez mennek, s gyerekeket nevelnek.
Van-e bármi különleges a japán prostitúcióban?
Legfeljebb a teljes elfogadottsága és az állam meghatározó szerepe a kéjipar szabályozásában és megadóztatásában.
A többi, a japán történelmet és kulturális hagyományokat nem ismerők számára misztikum, ezért idealizált, mint például a gésákkal kapcsolatos tévhitek. Bár a múlt század ötvenes évei óta a prostitúció Japánban bűncselekmény, a szórakoztató iparágak között a legjövedelmezőbb és virágzik. Rengeteg formája van a rejtett prostitúciós szolgáltatásoknak, több mint bármely „nyugati” országban.
S bár nem tartozik szorosan a kéjiparhoz, de érdemes azt is tudni, hogy a hipermodern társadalomban a magány rendkívül elterjedt, a népesség gyors fogyása részben ennek köszönhető, ami immár harmadik évtizede tart. Felmérések szerint a mai, 20– 25 év közötti fiatal nők kétharmada nem akar férjhez menni, a fiatal férfiak pedig ugyanebben a korosztályban partner nélkül élnek.
Ma, (2024 nyarán) egy kéjipari szolgáltató havi 25-30 ezer eurót keres, különösen akkor, ha szakmájában jól ismert és elfogadott. Nincsenek ezügyben (mint oly sok más területén a szórakoztató iparágaknak) erkölcsi megfontolások. Az ország minden kis-és nagyobb településén vannak piros lámpás negyedek, ahogyan úgynevezett szerelem-szállodák is, melyeknek jelentős része óradíj ellenében nappal és éjszaka egyaránt rendelkezésére áll a kéjipar szolgáltatásait nyújtóknak és az azokat igénylőknek. A szexualitás tehát, minden látszat ellenére, nem tabu Japánban, csak akkor, ha nem a megfelelő helyen veszik igénybe nők, férfiak és LBQT-emberek.
Mivel hivatalosan (a jogszabályok szerint) illegális a prostitúció, ez kriminalizálja a teljes iparágat. A japán maffiaszervezetek mindegyike (a jakuzák) bőségesen profitálnak a „szegény” országok fiatal hölgyeinek kereskedelméből. Útleveleiket elveszik, a nyelvet nem tudva, teljesen kiszolgáltatottak a foglalkoztatóiknak. Ez azonban a kisebbség. A hagyományos kéjipar képzett alkalmazottai mindig japánok, a gésa-iparba pedig nem léphet be külföldi állampolgár, akkor sem, ha vonzó megjelenése alapján alkalmas és hajlandó lenne erre.
Mivel a kéjipar kriminalizált, ezért más néven fut: Mizu sóbaj (szó szerint vízi kereskedelem).
Középiskolások körében jónéhány oktatási intézményben a tanárok némelyike toboroz nagyvállalatok számára „garantáltan érintetlen” (kiskorú) lányokat. Szociológusok becslése szerint ebben a középiskolás lányok csaknem egyharmada vett már részt, többségük kíváncsiságból, és csak néhány alkalommal. (Egyetlen rövid este is több mint kétszáz euró.)
A nagyvállalatok jelentős része évtizedekig saját dolgozóinak hétvégi szexuális utakat szervezett (és fizetett), a célország csaknem mindig Tajföld, mert ott kiskorú prostituáltak igen olcsón szórakoztatják japán vendégeiket.
Ugyanezen nagyvállalatok az ország legrégebbi utazási irodáján keresztül (JTB) saját, külföldön rövid ideig tartózkodó alkalmazottainak biztosítja a japán hölgyet, szórakoztatási célokkal. Rómától Londonig, Pekingtől Szöulig a JTB irodái gondoskodnak a japán cégek felsőbb vezetőinek igényeiről, mégpedig olyan nyelveket beszélő, rendkívül tájékozott és szép jajpán hölgyek alkalmazásával, akik egyszerre „modern” gésák és prostituáltak.
Japán képzőművészek sora festette meg (részben felvilágosító céllal) az intim együttlét részleteit. Néhányuk rajzait már a 18. században terjesztették is, ez volt a korabeli szexuális felvilágosítás eszköze.
A japán filmművészet nagyjai között sok rendező van, akik nevéhez több, kizárólag prostituáltakról szóló remekmű kapcsolódik. Kurosawa azonban sohasem forgatott ilyen tárgyú filmet, ahogy Ozu sem, a japán filmművészet két (örök) nagyja.
Mizoguchi igen, ahogy Imamura is. Ósima filmjeinek többsége kizárólag erotikus tárgyú, de nem pornófilm. Magyarországon és a világ más részein a művész legismertebb alkotása Az érzékek birodalma, ami egy prostituált és egyik ügyfele (katonatiszt) szerelméről szól. A film botrányt váltott ki Japánban annak ellenére, hogy a rendező megtörtént esetet dolgozott fel.
Semmi sem rejtett ebben a filmben, ami a szexuális aktusokat illeti. A „botrány”, vagyis a film nyíltsága egyfelől elűzte véglegesen a film női főszereplőjét, aki Párizsba emigrált és haláláig ott élt, másrészt Ósima jó ideig megvetett művész volt még saját köreiben is, mert ebben a filmben mutatott meg teljes nyíltsággal olyan erotikus együttléteket egy prostituált és egy katonatiszt között, amit korábbi filmjeiben kevésbé láthatott a közönség.
Ósimát bíróság elé állították közszemérem elleni vétség miatt, de nem ítélték el. A szexuális aktusok részletes bemutatása, „illetlensége” kapcsán a rendező válasza volt talán a leginkább adekvát: ami rejtett, az az igazán botrányos, mert a testi szerelem egésze természetes, azt nem szabadna titkolni, szégyellni. Azonban a japán társadalomban mindenkit kettős viselkedésre nevelnek és tanítanak, vagyis a külső elvárásoknak történő megfelelésre függetlenül a valódi helyzettől, érzésektől és véleménytől. Ósima tabukat döntött, s ezt haláláig nem bocsátotta meg neki a japán művészi elit egy része. Holott e filmet nézve rengeteg minden kiderül a nagyrészt misztifikált és démonizált kéjiparról.
A gyereklányok, akik csak a felnőtt gésák és prostituáltak kiszolgálását végzik első éveikben a nyilvánosházakban, 12-13 éves korukra akaratuk ellenére beavatást nyernek a szexuális életbe. Először az elefántcsontgolyókkal történő izomgyakorlataikkal, később pedig a nyilvánosház egy-egy aktusának paraván mögüli végignézésével.
A nyilvánosház gyakorlott kéjnői gondoskodnak arról is, hogy a fiatalabb lányok megszabaduljanak a romantikus képzelgéseiktől, s mesterévé váljanak az örömszerzésnek.
..
E gyönyörű, megrendítő filmnek a szinte kiáltó ellentmondása az, ami az egyik legnagyszerűbb alkotássá teszi. Prostituált lesz szerelmes, kizárólag testi kapcsolatnak köszönhetően a nyilvánosház egyik látogatójába.
Nem mond ezzel kevesebbet Ósima, a film rendezője, mint hogy létezik testi szerelem, ami semmibe veszi a két ember egyéniségét, (nem tudunk meg a két főszereplőről semmit), s ez a testi egyesülés végzetes formákat ölthet, hiszen bármennyire is szeretné a szerelmes ember, de nem tud szó szerint eggyé válni szerelmével.
A szavaknak ebben a filmben, akárcsak Ozu filmjeiben, vagy a japán hétköznapokban, alig van szerepe. Szavak nélkül is lehet szeretni azt az embert, aki elhiteti a partnerével, hogy nála jobb nincs a világon.
Talán ez okozta valójában a megbotránkozást, mert érzékekről szól, érzésekkel.
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?