Ádám Tamás: Megvakult viharlámpák

Minden bizonytalan és semmi sem eredeti,
jobb híján az éj sötét bársonyára dobott kavicsok
hamis fényei mutatják az utat, ami sehová nem vezet.
Jófelé megyünk, mindegy merre botlunk el valamiben.

Hanyag szelek korbácsolják kékülő körmünkön
a tenger hullámait, marad erőnk a legyintésekre.
Bizakodunk: tévedés lehet a maró só az arcunkon.
Majd eligazítanak bennünket a megvakult viharlámpák.
Ez az egyetlen kapaszkodó, több a kelleténél.

Úgy vagyunk ezzel, mint amikor a madarak nagy
repüléseket hazudnak maguknak, különös íveket
rajzolnak az ég vásznára, látványnak sem utolsó,
zuhanás előtt tényleg elegáns.

Finoman bontják összevarrt szánk varratait
az eltévedt varjak, de nem jönnek a szavak.
Pedig ismételni kellene a penészes mondatokat.

Sötétben hihetőbbek lágy sóhajaink, messze még
a hajnali reménytelenség. Jó várni valamire,
csak eligazítanak bennünket a megvakult viharlámpák.