Ferber Katalin: Cselédbejáró

Berlin étteremnek hívták, a Szent István körúton volt, ma egy török szendvicsbár van az egyik felében.

Nagyon hideg téli este volt, s miután a baráti társaság már elrendezte társadalmunk jövőjét, kicsit búslakodott a munkásosztály sorsán, a náluk szegényebbekről is szóltak egy-két együttérző szót, elfogyott az érv és ellenérv, felkerekedtek az egyikőjük lakásának nappalijából, s ott, a Berlin étteremben kötöttek ki.

Három asztalt tolt össze a pincérek egyike, nyolcan voltak, s bár neve alapján a sör volt híres e helyen, mindenki rendelt egy pohár bort.

Filozófus és költő, matematikus, két gimnazista lány, egyikőjük a nála jóval idősebb matematikus mellett ült, a másik komoly arccal hallgatta az idősebbeket.

Egyikőjük az ellenállásról beszélt, a legújabb illegális kiadványban írt tanulmányáról, a mellette ülő a kiadvány sokszorosítását szervezte két másik emberrel.

S akkor megállt az asztaluknál egy újabb ember. A fiatal (gimnazista) lány nem ismerte, szakállas volt és halk szavú, kabátját ledobta egy üres székre, kezét a farmerzsebbe dugta, de furán, mert csak a hüvelykujjait.

A gimnazista nagyon kényelmetlenül érezte magát mindaddig, amíg a társaság egyik tagja nevetve bemutatta neki: ő az öcsém, ő is nemsokára diplomás matematikus lesz, s harsányan nevetett.

Hanem ez a szakállas halk szavú merőn nézte a gimnazista lányt. Oly kitartóan bámulta, olyan szenvedéllyel, hogy a lány legszívesebben felpattant volna a székéből és otthagyta volna az egész társaságot.

Valami azonban ott tartotta. Úgy érezte, hogy ez a férfi, mert nem fiatalember volt, hanem férfi, a tekintetével, a kitartó bámulásával levetkőzteti, ott, mindenki szeme láttára.

Alig egy óra múlva már a férfi lakásán voltak, nem sok szó esett köztük, felesleges volt bármit mondaniuk egymásnak.

Minden szép volt és illatos, hajnalig voltak együtt, aztán a lányt kiterelte a konyhájukba, ahol egy ajtó egyenesen a kertjükre nyílt. Cseléd be- és kijáró, suttogta neki, legközelebb itt jövünk be együtt, s te csak itt mehetsz el innen, hogy ne zavarjuk a többieket.

Kiket, kérdezte volna a lány, de nem volt ehhez sem bátorsága. Nem mondhatta el mennyire meg volt szeppenve, hisz olyan házban, HÁZBAN! volt együtt ezzel az emberrel, amilyent addig még sohasem látott. Hatalmas csillárok, gyönyörű szőnyegek, a konyha, ahonnan ezentúl (?) ki- és bejárása volt, jóval nagyobb volt, mint a lakás, ahol ő az anyjával lakott. A férfi mozdulatai, minden gesztusa örömmel töltötte el, s nem tudta magának megmagyarázni, mi ennek az oka. Másnap a gimi előtt várta a férfi.

Megint elmentek hozzá, s bár még világos volt, újra a konyhán keresztül kellett hazasurrannia.

Így ment ez hónapokig. Szerelem volt ez? Aligha.

Akkor vált egyértelművé, hogy neki tilos bármit éreznie, amikor egy szokatlanul viharos együttlét után a férfi elmagyarázta neki, hogy egyszerre több nőt is képes szeretni. Ő hallgatott, nem volt mit mondania erre, a férfi fura tiszteletet és ugyanakkor mélységes szomorúságot ébresztett benne.

Bár mindketten továbbra is a jókedvű, rendszerváltásért lelkesedő társaságba jártak, ott soha nem ült a férfi mellette.

Mindenki tudta ennek ellenére, hogy együtt vannak, s csak a költő és filozófus próbálta a lányt elcsábítani a szakállastól, de gyorsan felismerte, hogy ő a lánynak „nem jön be”.

A legjobb barátnője azonban pusztán kedvtelésből felajánlkozott a szakállasnak, aki habozás nélkül igent mondott.

A társaság minden tagja keresztbe kasul viszonyokat bonyolított, majdnem versengtek egymással, hogy ki tud több szeretőt tartani, s ki keveri össze a neveiket az intim pillanatokban.

Aztán elérkezett a végítélet napja is. Szakállas főhősünk nővére (szintén a társaság tagja) megfenyegette a lányt, ha még egyszer a szülei házában mer együtt lenni a testvérével, a szakállassal… Tudd, hol a helyed, rikácsolta neki egy kerthelyiségben.

Tényleg tudnia kellett volna, hogy ő a régi világban legfeljebb cseléd lehetett volna abban a házban. A cselédbejáró neki (is) készült.

A lány majdnem sírt, bocsánatot kért tőle, bár azt nem tudta, hogy miért kér bocsánatot.

Nem tudott akkoriban ő még semmit az incesztusról, azt sem értette, hogy a rendszerváltást akarók miért büszkék poligámiás szokásaikra. Még csak tizennyolc éves volt.

Húsz évvel később a szakállas nővére, immár amerikai emigrációban, megölte magát.

Szakállasunk továbbra is sok nőt szeretett egyszerre. Az „új” rendben igazán nagyszerű vállalkozásokba fogott. Sikeresnek ugyan aligha volt mondható bármelyik, de nem ez volt a fontos számára. A maga nagypolgári értékrendjét érvényesíthette végre, nyíltan, büszkén, rengeteg szép nővel körülvéve, elégedetten.

A lány, aki nő lett, mindössze egyszer találkozott a szakállassal, s elmondta neki, hogy annak idején megfenyegette őt a saját testvére.

Aprót rándult a szakállas férfi arca, s lesütött szemmel csak annyit motyogott: igen, a nővéremnek is megvolt a maga baja.

Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten: