Ferber Katalin: Csak ő élte túl

Azt a bütyköt nézte a lábán. Minden nap nőtt valamicskét. Kért rongyot, azt bevizezte, azzal borogatta, de a bütyök makacsul nőtt.

Pedig csont és bőr volt, bár a tábort felszabadítók adtak neki is enni. Szóltak neki, hogy lassan egyen, nehogy viszont lássa, amit megeszik.

Túlélte.

Csak ő élte túl.

Talán mert fiatal volt, talán az akaratereje, ezt nem tudta eldönteni.

Anyja, apja és a bátyja, drága Péter, nem élték túl.

Péter az ő megmentési kísérlete miatt halt meg, hős volt, de ez sem számított.

Úgy vélte, már semmi sem számít, csak az, hogy túlélte.

Jött a Vöröskereszt, segítettek neki enni, felerősödni, duruzsoltak neki, de neki egyetlen szó sem jutott eszébe.

Magyarul persze nem szólalhatott meg, azt senki sem értette volna, a tábori ágyon fekvő egyetlen magyar már rég meghalt.

Ő néhány szót ugyan tudott, a nagymama tanította meg neki jiddisül, de az sem segített neki.

Felszabadították.

Még csak tizennyolc éves volt.

Vonattal vitték sokadmagával, akik kibírták az utat, Svájcba, onnan tovább lehetett menni mindenkinek, ahova akart.

Ő napokig gondolkodott, hogy hova menjen. Vissza oda, ahol őt is begyűjtötték?

Teherautón vitték őt is, mint a szomszédokat, a rabbi is ugyanazzal a szállítmánnyal jött, ő illően köszöntötte, de a megérkezésük után már nem látta többé.

A rámpa.

Várták őket sokan.

Német tisztek, közlegények, kápók.

Három csoportba osztották őket. Nők, férfiak, öregek, gyerekek.

Drága Péter majdnem szemben állt vele.

Az egyik német tiszt, aki lovaglókorbáccsal ütögette saját csizmáját, ránézett.

Bár már megjött neki, azért ő mégiscsak kislány volt, tizenhat éves.

A korbácsos, magas, fess, szőke és kékszemű, „úgy” nézett rá, ezt ő megérezte.

Aztán egész közel jött hozzá, lerángatta a blúzát, csizmás lábával befurakodott a lábai közé.

Péter azonnal kiugrott a sorból, próbálta lerángatni róla a csizmást, de egy másik német lelőtte.

Péter hangtalanul rázuhant.

Két kápó rángatta le róla, a csizmás pedig elmosolyodott és mondott valamit a többi németnek.

Mindegy volt már ez is, mert ő túlélte.

Gyönyörű svájci faluban erősítették fel, kérdezték tőle minden nap, hogy hova akar menni.

A szobában levő két nő mondta neki, hogy ők Palesztinába mennek. Kérdezgette őket, s alig egy hét alatt meggyőzték, hogy neki is oda kell mennie.

Pénzt is adnak, mondta Sára, az egyik szobatársa, oda kell mennünk, mert ott van a mi igazi hazánk.

Jó lesz ott nekünk tette hozzá lelkesen Judit, a másik szobatárs. Nem merte bevallani nekik, hogy fogalma sincs, miért kellene Palesztinába mennie. Azt se tudta, hogy az a hely hol van.

Hagyta, hogy felírják a nevét a listára.

Holmija egyikőjüknek sem volt, legfeljebb motyójuk, de mindenki megnyugtatta, hogy ahova mennek, ott meleg van, kabát sem kell.

Hetekig tartott az út. A hajó, ami oda vitte őket, egyre több utast vett fel, alig fértek el, de végül viharok nélkül, szerencsésen odaértek.

Terhes lett, boldog volt, össze fognak házasodni, neki lesz végre családja, még a narancsok is nevettek, ahogy leszedte őket a fáról.

Bevitték őt a közeli városi kórházba, a kibuc tagjai féltették, túl korán jött ez, morogta a kibuc vezetője, remélem kibírod a szülést.

Kibírta. Egészséges kislánya született, Judit lett a neve, Tamással ebben állapodtak meg.

Mindenki körülötte ugrált, amikor visszament a kisbabájával.

Szoptatni ugyan nehezen tudott, nem evett eleget, de egyébként életében először, igazán boldog volt.

Egy éjszaka puskaropogásra ébredt mindenki, őt és a babát elrejtették, fogalma sem volt arról, hogy kik lőnek és miért.

Tamásnak volt fegyvere, megvédelek én benneteket mondta nevetve, de nem így lett.

A környéken fegyveresek lőttek mindenkire, akit megláttak, ő azt sem tudta, hogy ezek az emberek az „övéi” vagy idegenek.

Tamás pedig három nap múlva eltűnt.

Évtizedekkel később tudta meg, hogy csatlakozott az egyik felfegyverzett csoporthoz, hogy ő is védje új hazáját, Izraelt.

A káosz egyre nagyobb lett, ő csak a ház ablakából látta a magukat alig vonszoló helybelieket, vizet akart egyik nap vinni egy idős házaspárnak, de a kibuc vezetője rádörrent, hogy azok az ellenségeink, nem kell őket pátyolgatni.

A narancsszüret elmaradt, teljes felfordulás volt, minden nap más házból kergették ki a családokat, s a lövések szünet nélkül behallatszottak. Judit egyre gyakrabban sírt, ő pedig eldöntötte, hogy mégis visszamegy Debrecenbe.

Mindenki le akarta erről beszélni, de csak Tamásnak sikerült volna ez, Tamás viszont nem volt vele.

Soha többé.

Fél évvel később már Debrecenben volt a majdnem egy éves Judittal, s lassan megnyugodott. Elhelyezkedett, a nagynénje (aki szintén túlélő volt) vigyázott Juditra, aki furcsa gyerek volt.

Ha a nagynéni simogatni akarta, ráütött a kezére.

Ha ő, az anyja rászólt, falhoz vágta a bögréjét és a tányérját, akkor is, ha mindkettő tele volt.

Okos gyerek volt, de furcsa.

Évtizedekkel később, amikor már a sokadik férjével Amerikában élt, rádöbbent, hogy Judit nem furcsa, hanem az ő tükörképe.

Ha rászólt, úgy támadott, mint ő.

Ha mosolygott, a szeme hideg maradt.

Ha bárki megpróbált hozzá közelebb kerülni akkor habozás (gondolkodás) nélkül belemart.

Hiába, a világ egyik része mindig ellenem lesz, sóhajtott, miközben a kóser fasírtot sütötte.

Nem volt ő művelt, olvasni utált, de egyszer egy szomszédban lakó azt mondta neki kávézás közben, hogy ők, a túlélők, nem is tudják, miből nem tudtak sohasem kigyógyulni.

Fura, de a lánya sem tudott kigyógyulni ebből, pedig csak ő, az anyja volt beteg.

Haláláig.

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:

Ferber Katalin: „A semmi ágán”