„A semmi ágán”

Wim Wenders német filmrendező világhírű.
Generációk ismerik filmjeit, azt viszont kevesen tudják róla, hogy a filmrendező ideálja Ozu Jaszudzsiró (1903-1963) akinek filmje, a Tokiói történetek (Tokyo monogatari ) évtizedek óta a világ száz legjobb filmjeinek egyike.

Ozu a hatvanadik születésnapján halt meg, utolsó kívánsága az volt, hogy sírkövére egyetlen írásjelet véssenek, a Semmi (japánul mu) karakterét.

Wendersnek ez a filmje, mely sokak szerint, talán, az utolsó, a Semmi gazdagságáról szól. Igen, nem téved az olvasó, a semmi maga a teljesség.
A film ötlete eredetileg egy japán felkérés volt, mert a tokiói önkormányzat nyilvános illemhelyek építésével bízott meg több, köztük világhírű japán építészt.
Wenders nem rövid „ismertető” filmet készített a már felépült gyönyörű nyilvános illemhelyekről, hanem Mestere, Ozu szellemiségét követve, egy ember (neve Hirajama a filmben, s ez a név szintén Ozu Tokiói történetek című filmjében szerepel), mindennapi életét vitte filmre.
Ebben a filmben semmi sem történik.
Illetve nagyon is sokféle eseményt láthat a néző, Hirajama mindennapi munkáját (a nyilvános illemhelyek takarítását), mindennapi rutinjait, gyönyörködését a fákban, az ég szeretetét, egyszóval a hétköznapokat.

Kezdjük azonban egészen másként ezt az ismertetést.
A film nyitójelenetében hajnal van, Hirajama felkel, összetekeri futonját és takaróját, beteszi a szekrénybe, majd az „emeleti” csöppnyi szobából lemegy a konyhába, és a mosogató felett fogat mos.
A konyha pontosan olyan, mint az enyém volt tizenhét éven át, három különböző lakásban.
A japán nyelviskola negyedik leckéjében pedig elolvashattam a fantasztikus találékonyságot, miszerint a hálószobából pillanatok alatt nappalit lehet csinálni a tolóajtós szekrényeknek köszönhetően.
Hirajama kiszállt mindabból, ami a japán mindennapokban élőket meghatározza. A munkából nem, hiszen valamiből élni kell, de nincs sötét öltöny, fehér ing és nyakkendő, nincs céges vacsora, nincs sok pénz (pontosabban nagyon kevés pénz van az illemhelyek rendben tartása fejében). Nincs család, abból is kiszállt, nincsenek drága és okos telefonjai (nem is ismeri a működésüket).
Öreg, Olympia fényképezőgépe van, elég az neki, hiszen csak kedvenc fái s a lombkoronák között lopakodó napsütés a fényképeinek tárgya.

Így telik hát Hirajama élete, hangját a film első felében nem is halljuk, s nemcsak azért, mert nincs kivel beszélgetnie, hanem azért, mert nincs szüksége a szavakra (sem).

Egy-egy biccentés, fejrázás, szelíd és visszafogott mosoly. Elkóborolt kisgyereket fog kézen, és viszi vissza az anyukájához a játszótéren, de akkor is csak egyetlen mondatot mond.
„A sasnak nem kell sokat beszélnie” – így az egyik japán közmondás, mert puszta látványa elegendő a nála gyengébbek számára.
Hirajama, a film főszereplője minden este olvas. Antikváriumban, fillérekért veszi (a régi japán Olcsó Könyvtár sorozatban megjelent) klasszikusokat.
Közfürdőbe megy, mert otthon nincs fürdőszobája sem. Tv-t nem látunk a lakásban, rádió ugyan van, de híreket sem hallunk, sokkal békésebb így Hirajama élete. Igen, sok millió ember él így, de róluk nem szól egyetlen híradó sem, őket nem interjúvolja meg senki, élnek, ahogy tudnak, de a maguk módján ők a társadalom ellenállói, mert nem vesznek részt (ahogy a múltban sem) a heti hetven órás munkaidő teljesítésében, annyit keresnek, amiből nagyon szerényen meg tudnak élni, s nekik ez bőven elegendő.
Hirajama egyetlen szórakozása a régi zenei kazetták hallgatása az autójában. Patti Smith, Nina Simone, Greatful Dead, a zenék fantasztikusak (különösen az én generációm tagjainak), Hirajama arca pedig felderül, amint meghallja az első taktusokat.

Ez az ember elégedett, mert azt és úgy teszi, amit és ahogy ő választott, (nagy dolog ez abban a társadalomban, ahol az óriási többség külső elvárások szerint él). Boldog is, mert főnöke sincs, senki sem mondja meg neki, mit és hogyan tegyen, vagyis szabad ember, ami láthatatlan nekünk európaiaknak, de a legnagyobb kincs Japánban.

Wim Wenders még ebből a (látszólag) bizarr felkérésből is képes volt egy csodás filmet készíteni: a semmi filmjét.
Egyetlen perce sem monoton, egyetlen perce sem unalmas, s valahányszor Hirajama mosolyog, én is megkönnyebbülve mosolyogtam.
Nem véletlenül kapta meg a főhőst alakító Kódzsi Jakuso Cannes-ban a legjobb férfi szereplő nagydíját.
A film Nina Simone dalával zárul: Jól érzem magam.

Ez az, amit többek között Wenders Ozutól tanult. Mi döntjük el, jól érezzük-e magunkat, vagy valaki, valami más.
Ez a teljesség filmje, vagyis a Semmi.

Berlin

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:

Ferber Katalin: Mennyei