Ocsovai Ferenc: Pólusok

Származásunk szerint, genetikailag, 
antropológiailag mindketten szlávok 
vagyunk. Csak te északi, én meg déli. 
Azt mondják, az északiak a baltiakkal 
és a germánokkal keveredtek: zúzmarás, 
kék szemek, aranyszőke fürtök, tompa áll, 
tejszínű bőr. A déliek ellenben mindenféle 
szkíta és nomád népekkel elegyedtek,
ezért van bennük valamiféle ábrándos,
büszke, merengő, fekete sólyomtekintet:
sötét tónusok, hegyes orr, barna bőr
és sűrű, göndör haj. Egyszerre vonz
és taszít ellenkező előjelű töltésed,
és félek, hogy megint egy egymást
farkasként maró, kölcsönösen kizáró,
duzzogó, robbanékony Molotov-koktélt
alkotna ötvözetünk, ahogy egyszer már
beleestem ebbe a hibába. Hiszen voltam
már Attila, akinek Ildikó csalfa ujjai rajzoltak
láthatatlan tintával képeket ziháló mellkasára,
mielőtt bűbájával megmérgezett volna.
Akkor is azt hittem, megérti valaki,
milyen nehéz is vajon kormányozni
ezt a birodalmat, amelyben annyi törzs
lázong és ahová annyi idegen légió tör be,
de akkor is elárultak engem, és hasonlatos
különbözőségünkben már most is
ott tenyészik az árulás csírája,
mint egy hajfonatkorongon
visszatérő Életfa-motívum.

Gyökereink valahol a föld alatt
talán összeérnek; ezt hívják közös,
titkos szenvedélynek, szimpátiának,
de annyira eltávolodtunk egymástól
már az évszázadnyi hónapok alatt,
akár a fehér és a vörös rózsa,
akár a fehér és a kék szőlő,
akár a piros és a fekete meggy,
akár a piros és a zöld alma;
a postairón és a mágnes
két vége; a vörös és a kék,
a keleti és a nyugati blokk,
egy totális szerelmi hidegháború,
amiben mindkét fél kölcsönösen
feltételezi egymást és nem tud
a másik mellett, de a másik nélkül
sem meglenni, és csak egy hajszál
választja el őket folyton attól,
hogy atomkatasztrófában
semmisítsék meg egymást.

Sújtólég vagyok, és ha a levegődre érek,
lángolni fog a világ. Villanyáram vagyok,
és ha vizedbe lépek, szikrázni fog a világ.
Tűz vagyok, és ha drága olajodba kóstolok,
lobogni fog a világ. Cián és ólom vagyok,
és ha véredbe jutok, reszketni fog a világ.
Mint Zenit és Nadír, lebegünk
tiszta tükörképekként az égen,
mégis tudjuk, hogy talán jobb
a tisztes távolság, és közelednünk
nem szabad. Elvégre ezért teremtette
meg valaha az Isten az idők hajnalán
az egymást kiegészítő és egymásnak
ellentmondó, szeszélyes égtájakat.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: