Fábián István: Szerelmesvers

anyanyelvemmé lett a káromkodás.  
bádogországom vörös míniummal leöntve.  
sárban fuldokolnak a halott csecsemőkké  
sápadó falvak, itt a temetők is sorra kihalnak.  
 
lélekig mar a kerítésdrótban süllyedő rozsda,  
mintha a véremben is valami  
borzasztó eltökéltség motozna.  
múlik az elmúlás. múlik a múlás is. örökre.  
 
vége van. a mélységnek soha nincs vége,  
kottákat írtam az ártatlan égre,  
hordtam az örökölt gyönyörűfehér inget.  
voltam egy folyón áthúzó tekintet.  
 
azután az ég is összeroppant holtan,  
papírlobogómnak is vége lett.  
Mentségem csak a szerelem:  éltem.  
Csak a hiánytól féltem. Teérted voltam.



Fábián István: Ne ítélkezz! (Grafika)