Mezei Attila: Az album
Mint mindig, felébredt a harangszóra, igyekezett zajtalanul kisunnyogni a fürdőszobába. A gönceit már este összekészítette, semmiképp nem akarta felébreszteni az asszonyt. Hidegen itta a kávét, nem evett semmit, a busz úgyis megáll valami boltnál, majd ott vesz pát kiflit, parizert. Sietett, hogy legyen még ideje elszívni egy szálat, mielőtt ideérnek. A keze már a kilincsen volt, amikor megszólalt a mélyen alvó felesége, hogy „El nem tudom képzelni hová mész, de ha nem az idegenlégióba akarsz jelentkezni, akkor hazafelé hozzál élesztőt és egy zacskó tejet!”. Morgott valamit, a ház előtt rögtön rágyújtott, azonnal megjelent a különjárat. Akkora csikket dobott el, hogy egy helikopternek érdemes lenne leszállni érte. A Ferkó leugrott és megmutatta az üres helyet, aztán leült mellé. A csapat a kupadöntőre utazott Pestre, világ csodája, hogy ez az ütött-vert bányászcsapat eljutott ide. Az öreg utálta, hogy a fia labdarugdaló lett, mondogatta is mindenfelé, hogy a futball ajtaja egy folyosón van a mérhetetlen vedeléssel és az idő előtti elhülyüléssel. Ez viszont mégis a döntő! A fia akkorákat védett, hogy mindenki a csodájára járt, egy góllal kaptak csak ki. A másik döntős már megnyerte a bajnokságot, ők is indulhattak az egyik európai kupában. Az öreg Belgrádba már nem utazott el, nem látta, hogy annyi ember volt a stadionban, mint több kisállat-tenyésztés iránt vonzódó drukker szerint, a nyúlszar. A csapat itt sem omlott össze, küzdöttek becsülettel, bár ezen a kifejezésen már abban az időben is sokan sok mindent értettek. A spártai helytállásnak köszönhetően hívták meg őket egy négyes tornára Itáliába.
La Spezia volt a város, ahol az első meccset játszották, gyönyörű mérkőzés volt, a felhőtlen játékosság minden elemére rásütött a szikrázó tengerparti napfény. Rugdosás, lökdösődés, köpködés, három kiállítás és nem esett egy piccolo gól sem. Utána néhányan a csapatból, akik még nem látták közelről a tengert, elindultak a kikötő felé, titkon abban is bízva, hogy azt követően, ha alaposan megbámulták a csónakok, bűzlő halászbárkák és elegáns jachtok között úszkáló palackokat, döglött halakat és kisebb íróasztalnyi olajfoltokat, keresnek majd egy színvonalas helyet. Az ilyenek általában a kikötők környékén találhatóak, ahol megkóstolhatnak néhány jellegzetes olasz italt. Először sört ittak, megtudták miért isznak errefelé annyi bort, annak ízlelgetése után már nem értettek semmit. Mivel felelősségteljes sportemberekről van szó, a grappákból csak hétfélét kóstoltak meg, ezt követően fegyelmezetten, az összes Alfa Romeo és nyolcvan év alatti nő után megfordulva és füttyögve, arra indultak, amerre a szállásukat sejtették.
Az öregasszony színes, inkább csiricsáré harisnyát, sárga kosztümöt és a harisnyával megegyező színű kis kalapot viselt, a jobb kezében lóbált ernyővel kicsit habókosnak nézett ki. A focisták, amikor elhaladtak mellette, egy finom parfüm illatát érezték és hallottak egy furcsa, káromkodásba átmenő visítást. Egy fickó, aki a robogójával elsüvített mellettük, ki akarta tépni a táskát a jó szagú néni kezéből, aki abba derekasan belekapaszkodott, az ernyőjével pedig harciasan csapkodta az illető fejét. A retikül csak akkor vándorolt át a motoros kezébe, amikor a nő elesett. A rabló öt méteren keresztül érezhette a tisztességes munka adta siker ízét. A csapat jobbhátvédje, óvatosan, nehogy valami komoly sérülést okozzon, csőrrel, tiszta erőből fejbe rúgta.
Mezei Attila
Az öreglány nem sajgó derekát tapogatva feltápászkodott, hanem felpattant, rá sem nézett a táskára, terpeszben a kába bűnöző fölé állt és az ernyő fém hegyét a torkára illesztve ráüvöltött, „Most megdöglesz te lankadt..!”. Még egy, csak férfiakra jellemző anatómiai fogalmat is megemlített, nem az ádámcsutkát és nyomni kezdte a paraplét. A Ferkónak kellett kivetődni a kezéből a harci eszközzé avanzsált kiegészítőt. Akkor jöttek rá, hogy a nőszemély végig magyarul ordítozott.
Tizennyolc évesen szöktette meg egy fess olasz hajóskapitány, itt híres festő lett, megköszönte, amit tettek érte, de egyedül is boldogult volna, azt pedig kifejezetten sajnálta, hogy nem ölhette meg ezt a felszarvazottat. Meghívta őket egy italra a három házra lévő galériába, szabadkoztak, de megfenyegette őket, „Fejbe lesznek vágva az ernyővel!”, sőt nem is a vágva igét használta. Követték a kicsit ordenáré művésznőt, aki a szalon tulajdonosának figyelmébe ajánlotta a fiatalembereket. Megkérte, adjon nekik inni valamit, mert az imént mentették meg egy talpig becsületes motoros életét. A műpártoló negyed óra múlva már érezte, hogy a csarnok nincs felkészülve az ilyen szintű fogyasztásra. Szerencséjére az itáliai piktúra jeles képviselője addigra elkészült hat darab néhány vonalas tusrajzzal. Mindenki kapott egyet, és hogy ne kelljen az utcán lobogtatniuk, leemelt egy méregdrága fotóalbumot a polcról, az árát a műkereskedő a legénykori felesleges kiadások rovatba könyvelte.
Itthon Ferkó anyja örömmel vette a nem remélt ajándékot, először a halál vize jelent meg a homlokán, amikor a hátsó borítón meglátta az árát. Ettől kezdve óvatosan forgatta a lapokat, megtalálta benne a firkálmányokat is, a lapok alján a Stefania Banino szignóval, nem tetszettek neki. Az egészet felrakta a polcra, a Váncza-féle süteményes könyv mellé. Az album akkor is ott szendergett, amikor a fia a reggeli járaton szelíden figyelmeztette az öltönyös, aktatáskás, tisztviselőnek kinéző embert, aki egy bekötözött térdű, rövidnadrágos fiút rángatott fel ültéből és a helyére telepedett, hogy a srác akármilyen nyálas szájú is, de szemmel láthatóan sebesült. Azt a választ kapta, hogy az úriember nem foglalkozik a kis porba fingóval, ő meg jobb, ha másra használja a lepcses száját. Az már a kihallgatáson hangzott el, hogy akkor valószínűleg valami kátyú miatt nagyot döccenhetett a busz, mert az előbbi magabiztos nyilatkozó a hátsó ajtó lépcsőjén találta magát, fejjel lefelé, vérző orral, ami egy röviden indított balegyenes következménye volt. A Ferkó ezt tagadta, a szikrázó nyolc pofonra sem emlékezett, amitől a kissé önző útitárs Usztyinov marsallt és Szkander béget látta, váltakozva. A bánya gépjavító üzemének párttitkárát ütlegelte szilánkosra, amiért felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
A toszkán fotók és a rajzok akkor is ott unatkoztak a helyükön, amikor az igazságérzetében mélyen sérült ifjú kapus vonatra pattant, és ragaszkodva a hagyományhoz, elment a rokonokhoz a búcsúra. A templom védőszentje nem kapott nagy hangsúlyt, az ünnepi ebéd izzasztóan erős étvágycsináló pálinkájának, zsíros és ökölnyi töltött káposzta gombócainak, vizes pohárban adagolt, kicsit virágos borának elfogyasztása után következett a fénypont. Az apró, fegyelmezett léptekkel való átsétálás a postamesterhez, kerülve az ittasság látszatát, majd a szokásos kártyázás. A játék hiányzott a finom, pipafüst illatú kártyaszobák repertoárjából, csak két dolgot tett próbára, a szerencséjüket és a sörhöz való viszonyukat. Huszonegyeztek. Előző évben a Ferkó vesztette el csaknem félévi meccspénzét, most már négy óra tájban a postás oldalkocsis motorkerékpárja volt a tét, ugyan vigyorogva jegyezte meg, hogy inkább a feleségét ajánlaná fel, de ez ugyebár ellenkezik az úri modorral. Más nem röhögött ezen, az asszony meg, aki addig szorgalmasan hordta a söröket, hirtelen köddé vált. Erősen remélte, hogy az ifjú labdarúgó nem issza magát „benedekelekre” és magában tartja azt a tavaszi történetet, amikor a rendíthetetlen feleség látta a vasútról fáradtan befelé vánszorogni, behívta egy kávéra. A férje éppen háromnapos valutapénztárosi képzésen volt, ami már magában is elég abszurd cselekedet. A kávé lehetett az oka, de rövid idő múlva egy olyan mozgássort gyakoroltak, ami nem volt azonosítható egy olimpiai sportággal sem, valahol a talajtorna és a szabadfogású birkózás között helyezkedik el. Azután ittak egy leheletnyi konyakot, majd mivel az ismétlésnek van némi köze a tudáshoz, tökéletesítették a gyakorlatot, sőt az ifjú másnap reggel háromnegyed órával korábban indult az állomásra. A rokonok akkurátus embernek vélték, aki a kerek világért sem akarja lekésni a vonatot.
Feleslegesen idegeskedett, az ominózus eset nem került szóba, viszont a motorbicikli gazdát cserélt. Az új tulajdonos fel is ugrott rá, kipróbálás céljából. Köztudott, hogy a járművek rejtett hibái akkor jönnek elő, amikor a vezető legalább tíz sört leengedett a gigáján. A falu egyetlen mellékutcájából elé szédelgett egy kicsit lilára hidrogénezett hajú és az ünnepi alkalom ellenére apró kék virágokkal díszített, barna neylon otthonkában pompázó idősödő hölgy. A banya éppen az odatévedő rendőröknek mesélte el, közben csuklott egyet-egyet, hogy a hetvenhat éves húgával az ebéd utáni szelíd kvaterkázás közben megittak egy üveg agancsos kólát, vagy ha úgy a fakabát urak jobban tudják, Hubertuszt. Mellesleg pedig teljesen egészségesnek érzi magát, annak ellenére, hogy ez a szép fiatalember elütötte a mosdatlan motorjával. Mindössze az zavarja kicsit, hogy alighanem kifordult a válla és egy kötényre való bőr lejött az oldaláról, valamint a fara is megkékülhetett, de ezt nem tudja leellenőrizni. Szívesen megmutatja, ha ez a látlelethez okvetlenül szükséges. A fakabát titulus miatt amúgy is gyorsabban vert a két kékruhás szíve, ez a lehetőség pedig végleg a kétségbeesésbe hajszolta őket. Helyette megszondázták a bambán ott ácsorgó motorost, a műszer teljesítőképessége limesére szökkent, az eljárás egy kórházi vérvétellel folytatódott. A sérült hazasántikált, a postamester pedig felesége és némi lelkiismeret-furdalás kíséretében visszatolta a motort a helyére.
Az album továbbra is ott díszelgett a helyén, igaz, több mint egy hétig megalázó helyzetben is volt. Gázpalack-tömítés sűrű káromkodásokkal aláfestett keresgélése során lelökődött a polcról, becsusszant a heverő mögé és ott felejtődött. Az öreg, bal lábas szandálját keresve, a partvissal kotorta ki onnan az alábbi leletek kíséretében, fél pár zokni, a halálra keresett réz öngyújtó és a méltatlankodó, Frigyes névre hallgató bakmacska. A könyv úgy nézett ki, mintha az egyiptomi hadak vezére, Hóremheb szarkofágja alatt hevert volna néhány ezer évig. Poros, pókhálós volt és bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy újra célszerű lesz felállítani az egérfogókat. Az ember tett egy bátortalan utalást a tisztaság és a lakás jelen állapota közötti kozmikus távolságra, válaszul azonnal egy olyan egységbe foglalt, három területet érintő nyilatkozatot kapott, melynek összeállításán a brit korona felsőháza hetekig őrlődött volna. Az első fejezet egy ajánlatot tartalmazott, akinek nem felel meg a takarítás, az csinálja maga. A második szakasz zoológiai összehasonlítása volt néhány páros ujjú patásnak, persze a zsiráf kivételével, azzal, aki sunyi módon bent cigarettázik és az ágy mögé hamuzik. A harmadik rész pedig maga volt a hadüzenet, vagyis a hitvesi ágy eddigi lehetőségei közül csakis a paplan melegére számítson ezután. Viszontválaszra nem volt idő, kiabált a kézbesítő, táviratot hozott. A Ferkó gyereknek tizenegy hónap letöltendő „edzőtáborba” kell vonulnia.
A börtöngazdaság teljesen újszerűen ökológiai alapokon állt, elzárkózott minden vegyi anyag használatától. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az elítéltek, akik a legelvetemültebb bűnök miatt kerültek ide, egész álló nap kapáltak. Az életveszélyes sikkasztókat és okirat-hamisítókat, olyan is volt köztük, aki egy hétezer forintossal próbált kifizetni némi lengyel barnaszenet, valamint a kiszámíthatatlan közlekedési balesetokozókat és a világ békéjét is fenyegető katonai szolgálat-megtagadókat a hajnal már kint találta a tábla szélén. Látták a távolban egy település fényeit, többüknek szilárd meggyőződése volt, hogy az csak a csodák hófehér városa, Algír lehet, a sorok hosszából ítélve. Déltájban megjelent egy üstöt vontató kisebb teherautó, amit tizennégy karátosnak hívtak a sofőr aranyfoga miatt, a gasztronómiai bravúrokban bővelkedő ebéd következett. Mindenki kihalászott a forró vízből egy konzervet, ez volt a nap legizgalmasabb pillanata, nem lehetett tudni, hogy mi van a dobozban, mert a meleg víz az összes cetlit, címkét leoldotta róluk és a papírok a felszínen forgolódtak színpompásan, mintha egy vitorlás regatta rajtja zajlott volna a bűnökben gazdag társaság előtt. A volt papírboltos, aki önrablás miatt ismerkedett az agrárium ezen szeletével, július hónap során huszonnégy esetben emelt ki pásztortarhonyát a lehetőségek gőzölgő tárából. Amíg falatoztak, a sofőr egy lepkehálószerű szerszámmal leszűrte a habokból a papírok több, mint felét, közben a fogán meg-meg csillant a napfény, mintha egy fárosz jelezne, többen készek voltak elfogadni Oránt vagy Casablancát a korán látott távoli városnak. A szakács a fogyasztásra alkalmassá tett vízbe beleengedett egy nagyobbacska teatojást, amit előtte gondosan megtörölgetett a kötényében, nehogy higiéniai kifogások essenek. A tea közismerten jó élettani hatással bír forróságban és télidőben egyaránt.
Bilux egy lelkész fia volt, nagyon kártékony elem, aki lelkiismereti okokból nem fogott fegyvert. Tétova volt, nem értett semmihez, csak a fotózásról beszélgetett volna, de ez senkit sem érdekelt. Mindig macerálták, zaklatták valamivel, ezért kezdett el remegni a szeme is, mintha indexelt volna, innen jött a csúfneve. Egész délután egymás mellett tolták a kerekes „tolikapát” az egzotikus város irányába. Híres művészekről és focistákról beszélgettek, akiket a fickó fényképezni fog, ha kiszabadul. Ettől kezdve Ferkó védelme alatt állt.
Nem volt esti séta a hűvös promenádon a Biluxról való gondoskodás, tehetetlen volt például, amikor a többszörösen visszaeső fatolvajt, Kincse Imrét megkérdezte, hogy „lázáros” vagy „szomorú”? A megrögzött erdőjáró valami alpári sértést érzett a kérdésben, és amikor az őrök nem látták, egy jó nagyot belerúgott az érdeklődőbe. „Matura”, a lángvörös hajú okirathamisító, volt olyan év, hogy több érettségi bizonyítványt adott ki, mint az összes ciszterci gimnázium együtt, viccből nekinyomta Bilux sovány hátának a forró, később sóletnek bizonyuló konzervjét. Hólyagos lett, később foszlányokban pergett le róla a bőr. Ferkó a csajka tűzforró teával éppen a tettes mellett egyensúlyozott, valamin megcsúszott és ráesett. Az égető lé egy része a jobb cipőjét töltötte meg, olyan érzése lehetett, mint a disznónak a teknőben, amikor a körömlehúzás bájos műveletére készítik elő. A különbség csak ott volt, hogy a sertés olyankor már túl van a földi megpróbáltatásokon, a vicces kedvű hamisító viszont ordítva rugdalózott, nagyon le kellett szorítani, hogy a maradék levet a másik lábbelijébe lehessen tölteni, közben meghitten a fülébe suttogva, „Legközelebb a gatyádba töltöm, te …!”. A jelző a férfiasságának díszét hozta furcsa párhuzamba a szaglószervével.
A nyár végére nem csak az aranyfog csillant meg, hanem az idő előtti szabadulás reménye is. Mint tetű az óvodában, úgy terjedt a hír, hogy az alkotmány ünnepe miatt a katonai szolgálat amúgy galád megtagadói, felelőtlenül, kegyelmet kapnak. Bilux folyamatosan vigasztalta bánatos védelmezőjét, megígérte neki a gyakori és minden földi jóval kecsegtető látogatásokat. Természetesen a Ferkót engedték ki, a fényképész sírva fakadt. Havonta legalább kétszer meglátogatta, szabadulásakor pedig, ahogy az amerikai gengszterfilmekben látta, autóval várták a kapunál, az egyik csapattárs, a Czirok négynapos Wartburg kombijával, amire hat évet várt. Úgy gondolták, hogy a normális életbe való beilleszkedését elősegítik, ha magukkal viszik egy hölgyismerősüket, aki ennek annyira avatott szakértője, hogy már jómódú, idősödő urakból álló törzsközönsége van és egy külön erre a célra rendszeresített lakásban várja a beilleszkedni vágyókat. Az út menti étterem parkolójának legtávolabbi sarkában parkoltak le. Ferkó és az autó aggódó tulajdonosa, aki gondosan leterítette a hátsó ülést egy piros-sárga kockás pléddel, bementek megrendelni az ebédet. Amikor a pincér kicsit csodálkozva kihozta kettejüknek a négy májgombóc levest, kiballagtak, szólni az addig friss levegőn várakozóknak. A motorháznak támaszkodva ácsorogtak, a speciális pszichológiai feladattal megbízott szakszemélyzet kérdezés nélkül is röviden vázolta a történteket. „Először volt egy villám interjú, a második viszont nagyon nem volt akármi, menne egy levezető harmadik is, de az, ugyebár, nincs kifizetve.” Ebéd után hazaszállították a rég nem látott fiút, vagy kétszáz kilométerre laktak, elfogadták az örvendő lelkészék invitálását egy kávéra és némi házi fonott kalácsra. A fiuk barátai elkápráztatták őket, főleg Magdi, nagyon becsülendőnek tartották, hogy időseket gondoz. A Czirok hátát meg kellett ütögetni, mert mohóságában a torkán akadt valami morzsa. Elköszöntek, de a jövendő nagy fotósa még hátraszaladt a parkba, megmutatni egy egzotikus cédrust a lánynak. Rendkívüli példány lehetett, mert az alapos nézegetés éppen harmincnégy percig tartott. Hazafelé Czirok az idősgondozó visszafoghatatlanul felszínre törő botanikai érdeklődése felől faggatózott, leginkább az érdekelte, hogy ki finanszírozta a tanulmányokat. Mert ha, esetleg, térítésmentes volt a bemutató, akkor ő minden kétszáz méterben tud egy alapos megismerésre érdemes bokrot. Barátjának kellett figyelmeztetni, hogy ne hazudtolja meg aprólékos neveltetését és fogja már be a mocskos pofáját.
A könyv és a grafikák akkor is rendíthetetlenül a már megszokott helyükön várták sorsukat, amikor a kapus bekönyörögte a klubhoz egykori védencét szertárosnak, akinek az edző még azt is elintézte, hogy a csapattal tarthasson Jugoszláviába, egy barátságos mérkőzésre. Ez börtönviseltek esetében nehezebb feladat volt, mint a könnyező szentképek mosolyra fakasztása. Már az öltözőben voltak, amikor Bilux kiszaladt a buszhoz az ott felejtett lábszárvédőkért. Akkor látták utoljára! A tréner nagyon csalódott volt, csak az nyújtott neki némi vigaszt, hogy milyen hülye képet vág majd, amikor kiderül, összecserélte a táskákat és tényleg a védőfelszerelést vitte magával. A capuai táborból írt először, aztán egyre többször, ahogy kezdtek egyre jobban menni a dolgai. Kezdetben egy fotós ügynökségnél volt sofőr és olyan kisegítő-féle, még szendvicsért is elküldték néha. Nem esett kétségbe, Petőfi is hordta a tormás kolbászt a ripők színészeknek eleinte. Azután megnyert valami tehetségkutatót, egy, a második világháború alatt meghalt író emlékére hirdetett irodalmi pályázat förmedvényeihez kellett groteszk kategóriában képeket mellékelni. Ettől kezdve alkalmazták! A borítékba újságkivágások, kiállítási meghívók kerültek a fotóival, olyan képek is voltak, ahol ő ácsorgott hírességek mellett. Sophia Lorenről, Zefirelliről a Ferkó is hallott, de nem értette mit büszkélkedik valami Umberto Ecóval, őt aztán nem ismerte senki. Öt év múlva merészkedett haza, egy olasz delegáció tagjaként Budapestre utaztak.
A házhoz tartozó elegáns fogadótérben dohányzott, mondhatnánk úgy is, hogy a gangon bagózott. Lehetőség szerint távol a nyitott ablaktól, mert ha az anyja megérzi, akkor üvölt vele, mint a berberoroszlán. Előbb már úgyis összecsaptak az említett teraszon fellelhető állapotok miatt. Aggódó édesanyja szerint egy nagyobbacska felvidéki város nyilvánosházát idézi a helyzet, a fiú szerint pedig csak egyszerűen eklektikus, annak is a keleti irányzata. Amikor megállt a pesti taxi, biztos volt benne, hogy nem John Lennon vagy az indiai alkirály ugrik ki belőle, de Biluxra nem számított. A fickó visszahozta a lábszárvédőket, egy másik táska pedig olasz ajándékoktól dudorodott, első fotóalbumából is hozott egy dedikált példányt. Ezt kezdte el a mami érdeklődéssel lapozgatni, amikor a két barát elindult a présházukhoz, hogy szigorúan szakmai szempontok alapján megízleljék a család díjnyertes fehér burgundiját, amit Ferkó apja éppen fejteni készült. Vissza már hárman érkeztek, az öreg is velük tartott, az utca műértő és a férfikarok tevékenysége iránt kiváltképp fogékony közönségének nagy gyönyörűségére elénekeltek néhány irredenta katonanótát, megemlékeztek az amuri partizánokról, a műsor zárásaként pedig egy homokóra megállítását tűzték ki célul. Az asszony sokéves tapasztalatára alapozva véleményét nyolcvanöt százalékban jelölte meg a részegségi szintjüket, hozzáfűzte, hogy még két-három ilyen alkalom és biztos a beutaló a lipótmezői intézménybe. Fekete mambára hasonló tekintetet vetett futólag a férjére, aki bátorkodott megjegyezni, hogy az nem is lehet igazán alantas hely, hiszen egy híres író is lakott ott, akinek nevét jelen sanyarú állapotában elfelejtette. Odarángatta a három alkoholmérgezettet az asztalhoz, Bilux kinyitott albumának egyik képén vénasszony vigyorgott Grosso galériája előtt, a falon méteres betűkkel a neve, Stefania Banino. Ugyanaz a név díszelgett a Ferkó könyvéből előszedett rajzok alján is, a hat lap is az asztalon pironkodott, várva sorsának meseszerű beteljesülését.
Bilux egy pillanat alatt kijózanodott, éber lett, mint az órás, aki észrevette a lányát és az autószerelő inast almát lakmározni a buszmegálló padján, amit harapásonként átadtak egymásnak. Hamarosan megtudta a grafikák kalandosnak is mondható történetét, reggel pedig, mint Montgomery az el-alameini csata forró hajnalán, vázolta a haditervet. Kétségtelen, a rajzok eredetiek, a modern itáliai piktúra számára fontosak, ezért meglehetős piaci értékük is lehet. A hamarosan érkező taxiba bepakolná a firkákat és Pesten a delegációjuk két festészettel foglalkozó referensének megmutatná azokat, utána pedig közvetítőként aktivizálná magát, hogy a jelen tulajdonosok méltányos összeghez jussanak. Ferkó dicsérte az elképzelést, a bizalom sem hiányzik, hiszen jól ismeri a segítőkész fotóst. Csupán egy valóban apró észrevétele van. A rajzokat az fogja elvinni, aki előtte arra a, most éppen a szerény reggeli alatt görnyedező asztalra leszámolja a számára is elfogadható összeget. Bilux kissé sértődötten lefényképezte a műveket, akkor dudált a taxi. A következő két napban ötször telefonált, még szerencse hogy tizenhét év várakozás után három hete bekötötték hozzájuk a vonalat. Megegyeztek! A reszelt tormás tányér mellett ott volt széles postai gumival összefogva százötvenezer forint. A grafikák örömmel ugrottak bele egy nagy borítékba, útra keltek a múzeum felé. Még a héten megvették a hentestől a Zsiguli kombit, amit a gazdája úgy mutatott be, hogy a gép még nem ázott meg soha és a bal első ülésre sem szellentett senki, rajta kívül.
Az anyja még a nyáron olvasgatta a Népszabadságot, volt egy rovat a testvérlapok Magyarországgal kapcsolatos cikkeiből. Azon a héten a Rude Pravo valami Omega nevű zenekar fellépéséről írt, a Corriere de la Sera pedig arról, hogy ismertté vált a nemrég meghalt, magyar származású Stefania Banino teljes művészi hagyatéka. Az asszony kiment a másik szemüvegéért! A római Modern Múzeumnak sikerült hat, a művésznő által szignózott, eddig ismeretlen grafikát vásárolnia, a kiszivárgott információk szerint nyolcvanezer dollár körüli összegért, egy eddig elsősorban fotósként ismert műgyűjtőtől.
Elgondolkodott, aztán precízen kiszedte azt a két lapot és betette a négerkocka alá a tepsibe, hogy ne kapja oda.
