Nagy Csaba: Az elfordított ég (2.)

Nem a falon, nem a tapétán, hanem magában a térben, mintha maga az idő repedt volna meg, a világ szövete foszlott volna fel egy hajszálnyi vonalban. A rés olyan volt, mint egy apró villanás az éterben, egy sebtében ejtett vágás a valóság testén. Ahogy Martin közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye, valami különös illat ütötte meg az orrát. Egy másik világ ,,szaga”. Só, mintha part menti szél végig söpört volna a szobáján. Hideg kő, mintha egy barlang falai lehelnének a semmiből. És valami nedves, dohos, rothadó szag, amelyben talán a tenger mélyének örökös bomlása lappangott. A rés szélén a levegő remegett, mintha maga is víz lenne, hullámozva, szinte csillogva a sötétben, ahogy a szobai fény játszott rajta.

            Martin hetek óta észlelte ezt az anomáliát, de eleinte még abban sem volt biztos, valóban ott van-e. Talán csak fáradtság, talán egy árnyékos zug játéka. Ám a napok múlásával a rés nem tűnt el, nem halványodott el. Csak ott volt, kitartóan, türelmesen, valamire várva. Martin éjszakánként többször is álmodott róla. Álmában átlépett rajta, s egy másik világba került, ahol minden furcsán ismerős és idegen volt egyszerre. Egy város, amely lefelé nőtt, egy égen úszó tenger, egy torony, amelynek lépcsőfokai visszafele vezettek. De reggelente, amikor felébredt, sosem tudta biztosan, hogy ezek az álmok csak a képzelet szüleményei-e, vagy valami több. A rés, bármennyire is idegennek tűnt, nem növekedett, nem változott. Egy hete már ott tátongott ugyanúgy a szobájában. Épp csak annyi volt, hogy észre lehessen venni, ha az ember tudja, hova nézzen. Semmilyen mozgás, semmilyen hang nem jött belőle, semmi sem jelezte, hogy a túloldalon bárki vagy bármi élne. Nem lépett ki belőle senki, semmiféle lény vagy entitás. Martin nem érzékelt nyomáskülönbséget, hőmérsékletváltozást, még a por sem változott meg körülötte. Mégis, minden egyes nap egyre nehezebben tudta kivonni a figyelmét a hasadék jelenlétéből. Olyan volt, mint egy halk zümmögés a fejben, mint egy lassan lüktető emlékeztető, hogy valami ott van, és nem nyugszik addig, amíg nem figyelsz rá.

Érezte a késztetést, hogy megérintse, hogy közelebb hajoljon, hogy valamit kezdjen vele – de bátorsága mindig cserbenhagyta.

Valami mély, zsigeri félelem akadályozta meg, hogy megtegye az első lépést. Mint amikor egy sötét víz partján állsz, és tudod, hogy valami húz lefelé, pedig a felszín nyugodt.

Egyik éjjel azonban, mikor a fáradtság határán lebegve félálomban feküdt, a rés felé fordulva, keze önkéntelenül kinyúlt. Mintha már nem ő irányítaná, mintha a test emlékezne valamire, amit az elme még nem ért. Ujja hegye hozzáért a réshez, és… áthatolt rajta. Nem találkozott ellenállással, sem hideggel, sem hővel, csupán egy különös, furcsa simasággal, amit nehéz lett volna bármihez hasonlítani. Valami élő anyagon csúszott volna át. A világ egyszeriben összezsugorodott, minden más érzék megszűnt. A hasadékból áramló száraz levegő hirtelen megcsapta az arcát, egy pillanatra kiszárítva a szemét, az orrát, a torkát.

A sokk után, mikor újra magához tért és visszanyerte az irányítást teste fölött, Martin mégis úgy döntött, hogy átlép. Nem tervezte, csak elhatározta. Egyszerűen csak úgy tűnt, nincs más választása. Lépett egyet előre, és azonnal másutt találta magát. Egy sziklapárkányon állt, amely úgy kapaszkodott a semmibe, mintha csak a gondolat tartaná ott. Lábai alatt szilárd, hideg kő volt, de előtte és alatta… csak sűrű, kavargó sötétség, melyből apró, vibráló fények bukkantak elő, majd tűntek el újra. A mélység nem tűnt üresnek, sőt túlságosan is elevennek hatott. A fények úgy mozogtak, mintha élőlények lennének, rejtőző szemek, megfigyelő tekintetek a feketeség mélyéről.

Martin szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, és akkor vette csak észre, hogy amit lát, az valójában egy város. De nem egy olyan, mint amilyet az emberi világban ismerünk. Ez a város nem épült, nem emelkedett ki a földből. Inkább, mintha mindig is a szakadék része lett volna. Nem tartotta semmilyen logika, semmilyen fizikai törvény. Épületei ferdék voltak, néha fejjel lefelé lógtak, vagy oldalirányban kapaszkodtak a semmibe. Az egész olyan volt, mint egy álom groteszk tükörképe, valami, ami a világunk szabályain kívül született.

A várost körülvevő köd sem volt hétköznapi. Nem tompított, nem rejtett el dolgokat, inkább kiemelt, csillogó fátyolként derengett az épületek körül. Színtelen volt, mégis fénylett, valahogy úgy, ahogy a hó világít, ha holdfény éri. Ebben a ködben minden kontúr tisztábbnak, mégis idegenebbnek tűnt, mintha nem is anyagi dolgokat látna, hanem azok eszenciáját.

A párkány, amelyen állt, egy kőkapuhoz vezetett. A kapu masszív volt és ősi, mégis épen maradt, mintha semmilyen idő vagy erő nem tudta volna megroppantani. A boltíves szerkezetet körkörösen vésett szimbólumok díszítették.

A jelek nem voltak emberiek, nem tartoztak semmilyen ismert nyelvhez, mégis volt bennük valami nyugtalanító logika. És mozogtak. Lassú, hipnotikus spirálban forogtak, mintha önálló akarattal táncoltak volna.

Nem volt zene, nem volt hang, de Martin mégis érezte a ritmust.  Mélyen, a mellkasában, a csontjaiban, mint egy idegen szívverést, amely az ő testéhez igazodott.

Csak egy percig hezitált. Egy pillanatig még visszanézett a párkányra, az ismeretlen mélységbe, majd a kapura. Aztán lassan, egyetlen lépéssel, belépett a kapun.

Folytatjuk

Nagy Csaba fantasy-prózájának előző része a Szöveten:

Nagy Csaba: Az elfordított ég (1.)