Nagy Csaba: Az elfordított ég (1.)

Martin pedig mindig keresett – valamit, amiről nem tudta, hogy létezik. Egy különös, megnevezhetetlen hiány hajtotta, amit nem tudott pontosan körülírni, mégis minden gondolatát ez töltötte ki. Mintha csak egy emlék hiányzott volna, amire nem emlékezett. Egy érzés, ami nem múlt el és sosem történt meg igazán. A régi kulccsal nyíló fiók porlepte volt és makacs. A kulcs rozsdásan fordult, és nyikorgása úgy hasított bele a csendbe, mint egy elfeledett dallam első hangja. A hang visszaverődött a magas mennyezetről, és végigkúszott a polcok között, mintha valamit felébresztett volna. A fiók belsőjében egyetlen dolog feküdt: egy furcsa anyagú térkép, mely nem volt sem pergamen, sem vászon. Hideg volt és száraz, bőrszerű – de nem állati eredetű.

Martin megborzongott, ahogy ujja a felülethez ért. A bőr alatt, mintha idegek húzódtak volna, finoman remegni kezdett és reagálna az érintésre. A fény úgy csúszott végig rajta, mintha a felszíne folyamatosan változna, s a rajta lévő jelek időnként mást és mást mutattak volna, attól függően, milyen szögből nézte. A térképen egyetlen hatalmas, szabálytalan szakadék rajzolódott ki, peremén különös írásjelekből formált utcanevekkel. A betűk ismeretlenek voltak, mégis valahogy ismerősnek tűntek. Középen egy szó: Delmora. Mintha a térkép maga súgta volna: „a mélység városa.”

Martin lehajolt, és a térképet kezébe vette. Abban a pillanatban, mintha élne – megremegett. Az utcák vonalai finoman megmozdultak, a tinta újra végigfutott a kontúrokon. A térkép pulzált.

Úgy érezte valaki figyeli. Nem kívülről, hanem a térképen keresztül. A mélység városa kémleve nézz vissza rá, és várná, hogy kimondjon valamit, amit elfelejtett, vagy hogy felismerje, amit már régen látott. Hazavitte a térképet. Falra tűzte az íróasztala fölé, és minden este előtte ült.

A fényeket tompára állította, csak egy kis íróasztali lámpa világított. A sarkokban az árnyékok lassan újra megjelentek. Mozdulatlanul és csendben. A térképet nézte, sokáig.

A város lassan, szinte észrevétlenül változott meg előtte: egy utca hosszabb lett, egy tér formát váltott, egy kapu megnyílt.

Harmadik este után megjelent az első repedés a szobában. De nem a falon.

A csendben először csak valami furcsa vibrálás hallatszott, mintha a levegő finoman zizegne. Martin felállt, körbenézett, de semmi szokatlant nem látott. A padló azonban valahogy másként nyögött léptei alatt, mintha mélyebbről jött volna a hangja. A könyvek árnyéka hosszabb lett, a plafon alatti sötétség megvastagodott. Az ablak mögött a csillagok ugyanott ragyogtak, de egy-egy pillanatra elsötétedtek, mintha más szabályok szerint működnének most. A térkép ugyanott lógott, és mégis más volt. A kontúrok mélyebbek lettek, a tinta sötétebben vibrált, és a „Delmora” szó egyre közelebb került volna a felszínhez, emelkedett, lassan, alig észrevehetően, de határozottan. Martin nem szólt róla senkinek. Nem mintha titkolni akarta volna, inkább úgy érezte, ha beszélne róla, valami elveszne. A szavak nem volnának elégségesek ehhez. Valami más nyelven kellett volna megszólalnia. Egy nyelven, amit még nem tanult meg – de ami ott vibrált már a nyelve hegyén, az ujjai végén, a gondolatai réseiben. És minden este, amikor újra leült a térkép elé, a repedés egy kicsit szélesedett.

Folytatjuk

Nagy Csaba legutóbb a Szöveten:

Nagy Csaba: Négy rövid