Sütő Éva, írói nevén Sky S.T., A magyar könyv is magyar termék (MKMT) mozgalom egyik alapítója interjúsorozatot indított idén januárban. Ennek egyik alanya Ocsovai Ferenc költő volt, aki szintén tagja a mozgalomnak, és rendszeresen publikáló szerző a Szöveten. Az eredeti interjú teljes terjedelmében az írónő Facebook-oldalán olvasható.
Sütő Éva: Beszélgetőpartnerem Ocsovai Ferenc – író, költő, újságíró, dalszerző, világpolgár. Bejártad a fél világot, több nyelven beszélsz. Mi köt mégis Magyarországhoz?
Ocsovai Ferenc: Valóban jó néhány európai országban megfordultam az évek alatt, és a lelkemben mindegyikből magammal is vittem egy darabot útravalónak. Az egzotikus tájak, az izgalmas felfedezések, a kedves ismerősök és helyek ellenére mégis visszatérő probléma volt számomra, hogy sehol sem találtam a helyem, sehol sem éreztem igazán otthon magamat. Szembesültem vele, hogy az, ami kisgyermekkorunktól fogva evidens számunka, történetesen, hogy magyarul beszélnek körülöttünk, mennyire egy apró szelete csupán a világnak.
A társtalanság mellett a magyar nyelv amiatt is hiányzott, mert ez nekem úgymond ,,munkaeszköz”. A dalszövegírást igen, a versírást azonban egyetlen másik nyelven sem tudom elképzelni, kizárólag magyarul. Hiányzott az, hogy megmutassam az embereknek a verseimet, hogy felolvasásokat szervezzek, hogy iskolákba, gyerekekhez és kamaszokhoz látogassak el, hogy az élő magyar kultúra szerves része legyek.
Vannak diaszpórák szerte a világban, de a Kárpát-medencén kívül nagyon nehéz ezt aktívan művelni, így azt mondanám, hogy nem ideköt, hanem egyenesen ideláncol a magyar nyelv és a magyar irodalom. Olyan voltam külhonban, mint egy növény, aki nem abban a talajban, nem azon az éghajlaton cseperedik, ahol kellene neki. Természetesen hiányoztak az életemből az itthoni barátok, a család, a stabilitás, és prózai oka is volt a hazatérésemnek: nehezen találtam munkát és olyan lelki válságon mentem keresztül, hogy nem is igen tudtam hatékonyan a munkakeresésre koncentrálni.
S.É.: A zenei vagy az irodalmi piacon könnyebb ma boldogulni?
O.F.: Bármilyen művészeti ágat választ az ember, alapvetően nehéz helyzetben van, ugyanis mindegyiknek van egy felszíne: az a szűk, felső réteg, amely az emberek számára látható. Ez a tömegmédiában megjelenve egyrészt a többi szereplőnek nyomást jelent, mert mércének az elismert nagyokat, a ,,panteon” tagjait, tekintik, másrészt ez a felszín azt a látszatot kelti, hogy mindent el lehet érni, csak elég erősen kell akarni. Pedig a dolog közel sem ilyen egyszerű. A tehetség, a kitartás és a hozzáértés sajnos nem elég, bizonyos esetekben pedig még a személyes és szakmai kapcsolatok sem, ha merev és terméketlen a közeg.
Mégis azt mondanám, hogy a zenei életben könnyebb boldogulni. Az írás egy magányos tevékenység, és bár vannak különféle műhelyek, táborok, önképzőkörök, nekem sajnos rémes tapasztalataim voltak velük. Ezek sokkal inkább a klikkekről, a hasonlítgatásokról, a kakaskodásról, az öntömjénről és a képmutatásról szóltak, és rengeteg széthúzást tapasztaltam. Noha a zenében is lehetnek rivalizálások, a zenészekkel kapcsolatban alapvetően összetartást látok, hiszen egy hangszeres zenész jellemzően csapatjátékos és általában együttesben dolgozik, amelyben bárki is legyen a dalszerző, együtt rakják össze a tagok a végleges művet.
S.É.: Mennyire nehéz ma verseskötetet eladni?
O.F.: Attól függ, mi a cél a könyvkiadással és milyen keretek között végzi ezt az ember. Verseskötetet ugyanis ma már, ha valaki nem igényli a hivatalos ügyintézést vagy letölthető e-könyvet szeretne, igazából maga is meg tudja oldani. Kérdés, hogy ez mennyiben előrelépés ahhoz képest, amikor van egy kézirata a számítógépén; hogy elér-e ezzel embereket, vagy megveszik-e tőle majd a kötetet. Számomra az e-könyv sosem volt járható út, mert könyvkiadás tekintetében mindig az volt nekem a legnagyobb ösztönző, hogy két-három évente megjelenik egy olyan verseskötet, amit ténylegesen a kezembe foghatok, mint a munkám gyümölcsét.
A verseskötet kiadásának nyilván az lehet a legnagyobb ereje, ha aztán minél nagyobb példányszámban, minél több helyre sikerül azt eljuttatni. Ha az ember azonban nincs a kiváltságos leghíresebbek között, akkor erre pusztán a tehetsége miatt elég kicsi az esélye. Ha viszont egy magánkiadónál a terjesztést és a nagy példányszámot is igényli a szerző, az általában csillagászati összegekbe kerül, és nem is mindig garantált a siker. Mivel a könyvkiadás számomra motiváció és mérföldkő az írás folytatásához, nekem tökéletesen megfelel egy köztes megoldás, vagyis, hogy limitált példányszámban, mindössze néhány tucat készül az adott verseskötetből, amelyet akár én magam is értékesíthetek író-olvasó találkozókon.
S.É.: A Varsótól Madridig című versesköteted 584 oldal. Tudatosan törekedtél arra, hogy egy ilyen gigaméretű verseskötetet adj ki?
O.F.: Egyik verseskötetemnél sem az volt a cél, hogy minél vaskosabb és terjedelmesebb legyen, főleg, hogy egyesek számára egy ilyen hatalmas munka még akár elrettentő is lehet, amit teljességgel megértek. Nagyon sok körülmény befolyásolja azt, hány oldal lesz végül az adott kézirat. Ha összehasonlítom például a Varsótól Madridig terjedelmét előző, Szalamandravér című könyvemmel, utóbbiról elmondható, hogy az oldalszám hasonló volt, mégis jóval kevesebb vers volt benne, viszont mivel a rövid versek is külön oldalra kerültek és az átlagosnál nagyobb volt a betűméret, vaskosabb is lett a végeredmény. Tehát a tördelésen is sok múlik.
Általában elmondható, hogy két-három évente jelenik meg új kötetem: eddig körülbelül ez volt az az időtartam, ami alatt óhatatlanul voltak kreatív időszakaim, volt időm rendszerezésre, kirajzolódtak a kötet főbb témakörei és irányvonalai, valamint megvalósítottam azokat a költészeti céljaimat is, amelyeket tudatosan elterveztem. Az természetesen erősen változó, mennyi vers keletkezik ennyi idő alatt és azok milyen hosszúságúak. A líra nem olyan, mint a publicisztika vagy a próza, amihez szintén kell ihlet, de ha egyszer megvan a ,,haditerv”, az ember alapvetően akkor ír, amikor van rá ideje és ereje.
S.É.: Mi a siker fokmérője nálad?
O.F.: Sajnos van a sikernek nálam egy külső tényezője, legalábbis a költészetben, amit annak ellenére hajszolok, hogy tudom, nem ez lenne a legfontosabb, és tulajdonképpen olyan szekér után futok, ami sohasem fog felvenni. Az évek alatt számos visszajelzést kaptam közeli ismerősöktől és új emberektől is, akik között nem csak laikusok, hanem írók, költők, szerkesztők, tanárok is vannak. Ennek ellenére intézményes szakmai elismerés híján óhatatlanul is azt érzem, hogy egy buborékban élek, és amíg nincs olyan rangos díj vagy publikációs lehetőség, amit semmilyen szakmai fronton nem lehet megkérdőjelezni, sosem leszek elégedett magammal. Sőt, talán azután sem.
Ennek ellenére, ha a szívemre hallgatok és félreteszem a kényszeres versengést, akkor be kell látnom, hogy nem ezek az igazán fontos pillanatok a költészetben. Számomra az egyik legnagyobb elismerés az, amikor olyan ember jelez vissza, akitől egyébként távol áll az irodalom, mégis meg tudtam szólítani. Ha valami megragadta az adott versből, az hatással volt rá, és érzelmeket tudtam kiváltani belőle. A szakmai visszajelzéseknél szerintem ez a költő missziójának sokkal fontosabb eleme. A költő számára, szoktam mondani, a legnagyobb elismerés nem a babérkoszorú, nem a kitüntetés, hanem az, ha képes valakit megríkatni. Ha ilyen mély, intenzív érzelmeket kavar fel az alkotó egy versével, ha így tud játszani a lélek húrjain, akkor talán jól csinál valamit.
S.É.: Szerinted mi a legnagyobb gátja ma Magyarországon egy író vagy költő érvényesülésének?
O.F.: Az idősebbek nem támogatják a pályakezdőket, legfeljebb olyan formában, hogy színes-szagos műhelyeket és mentorprogramokat hirdetnek, aminek a valódi célja sokszor a saját brandjük és olvasótáboruk építése, az írótanfolyamok általi bevételszerzés, vagy egy saját írói iskola kialakítása, ami az ő stílusukra épül. Ezeket én őszintétlennek érzem. Nagyon kevés olyan ,,befutott” emberrel találkoztam, aki egy-egy ajánló írásával, szerzői esten való közreműködéssel, publikációs lehetőséggel vagy ha más nem, legalább biztató szavakkal támogatja a másikat vagy a nála fiatalabbakat, nem pedig a konkurenciát keresi mindenütt paranoiás módon.
A magyar kulturális szcéna kettéosztottságát ugyanilyen problémának tartom, és azt is, hogy nincs valódi sokszínűség, mert mindig vannak kedvezményezett csoportok egy-egy kurzus esztétikája vagy politikai meggyőződése mentén, és az anyagi támogatáshoz is csak papíron fér hozzá egyaránt mindenki. Kisebb-nagyobb, hol amatőr csoportokban, hol elszigetelt szerkesztőségekben, hol az irodalmi kánon országos hírű tagjaiként, de egymásnak írnak és alkotnak a szerzők és dicsérik egymást körbe-körbe, a hasonló tömörülésekről pedig vagy nem vesznek tudomást, vagy egyenesen ellenségesen tekintenek rájuk.
A közönség ebben a kötélhúzásban indifferenssé válik, csak a már említett digitális mutatók a fontosak, és ha meg is osztanak valamit a legismertebb irodalmárok a szélesebb közönséggel, azt olybá tüntetik fel, mint valamiféle égi kegyet; mintha csak lecsurgatnának valamit a tömegeknek, mint szellemi táplálékot. Nekem ez az attitűd borzasztóan ellenszenves. Hozzáteszem, szép számmal vannak kivételek is. Az, hogy az emberek idehaza nem olvasnak, a rohamos digitalizáció mellett valószínű az irodalomoktatás számlájára is írható. Szükség lenne a szemléletváltásra. Nemrég iskolai előadásokat tartottam, amelyeknek szándékosan az Eleven költészet címet adtam. Ismét meg kellene mutatni, hogy a költészet nem rég halott alkotók életrajzának magolásáról szól, hanem egy köztünk élő, szabad, örökkévaló áramlás
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
