A forint szárnyal, csak nem úgy, ahogyan szeretnénk, mert ez sokkal inkább egy mélyrepülés. Ennyire még sohasem volt értéktelen a fizetésünk. Az Önöké sem, az enyém sem. Elég, ha bemegy az ember bármelyik boltba, és az árak máris az egekben. Csak úgy kapkodja a fejét az egyszeri vásárló, mennyi mindent nem engedhet meg magának. Elég, ha pislog egyet, és máris drágább lett minden. Alig van valami a kosárban, és egész vagyont hagy ott a kasszánál… na persze mondhatnánk, hogy vannak olyan programok, amelyek nem igényelnek különösebb kiadásokat, de hallatlan, hogy az embernek már a hobbijára se legyen pénze. Megérkezik a fizetés, és egyből ránk találnak a számlák, aztán már azt sem tudjuk, megjött-e a bérünk, mert hó elején is éppen ugyanannyi megtakarításunk van, mint hó végén volt, vagy még annyi sem.

Nem beszélve arról, hogy kinek van kedve önfeledten szórakozni ilyen körülmények között? Háború itt, kormányválság ott, mindenütt jönnek a demagógok, spekulánsok, uszítók, migránsok, terroristák és összeesküvők. ,,Meggyilkolta, kihasználta, megerőszakolta, kirabolta, feljelentette, megvezette”… Már be sem meri az ember kapcsolni a rádiót, a számítógépet és a tévét, hacsak nem éppen a hírekre vagy az időjárásra kíváncsi, mint ugye most. Mindenhol mindig történik valami nyomasztó: ilyen járvány, olyan botrány, hogy a végén már azt sem tudja, hányfelé szakadjon, aki naprakészen követni akarja a híreket. Még ha nem akarja, akkor is az orra alá dugják, mennyi szörnyűség vár ránk odakint.

Nemsokára parlamenti választások. A Másik Pártra fogok szavazni, de úgyis tudom, hogy az Egyik Párt fog nyerni, mint mindig. Elcsalják a választást, megvezetik a birkatömegeket, hazug propagandát nyomnak a csapból is, ígérgetnek, tudom is én. Semmi sem változik. Mindig ugyanazok a nevek, arcok, és ha történik is valami, azt fel lehet húzni ugyanarra a sablonra. A politikában, a közéletben, a médiában is ez van. Próbálja mindenki elviselni a szürke állandóságot: ki a kreativitásba, ki a káros szenvedélyekbe menekül, ám valahogy Valóság úr előbb-utóbb mindig becsönget az ajtón, mint a Zord Kaszás: legalább olyan agresszíven, mint egy vacsorára hívó kolomp. A szélirányt mindenki látja, de nem mindenki olyan szélkakas, hogy fel is üljön ezekre a szeszélyesen változó irányokra.

Ilyen körülmények között kinek van kedve ezekhez az ún. szabadidős elfoglaltságokhoz? A múltkor is fél órát vártam a reumatológián, aztán kiderült, hogy nem is mozgásszervi bajom, hanem valami belgyógyászati eredetű. Na, tessék, hogy velem mindig történik valami, pont velem. Nem mással, velem! Elküldtek ultrahangra, Röntgenre, CT-re, EKG-ra, mindenre, persze időpontot csak három hónap múlva kaptam… vagy hát el lehet menni magánba, és akkor az ember még a gatyáját is otthagyja. Nem mintha lenne miből. Amúgy is meg kell gondolni, hogy mire költi valaki a pénzét, mert néha azért elmenne az ember egy étterembe vagy egy kocsmába, hogy legalább addig elfelejtse a gondjait, de már azt sem lehet, olyan irdatlan összegeket kérnek el érte.

Legalább ilyen horrorpénzeket akasztanak le az emberről, ha hivatalos ügyet kell intéznie, az pedig akad aztán bőven – ha nincs, akkor pedig csinálnak. Adategyeztetés, adatmódosítás, rendszerátállás, rendszerfrissítés, szerződésmódosítás, nem létező TB-tartozás, adóbevallás… Ha nem csinálok semmit, akkor is megtalálnak valamilyen bürokratikus üggyel, ha pedig segítséget kérek, mindenki csak a vállát vonogatja és rámcsapja a telefont. Kérvények, folyamodványok, nyomtatványok, űrlapok, okmányok, csatolmányok, és akkor még nem is arról van szó, hogy valami különleges elintézendőm akadt, hanem a tisztelt csinovnyik kollégák csupán önmagukat és engem biztosítanak afelől, hogy garantáltan egyikünk se unatkozzon. És még fizetnem is kell érte.

Meg kell fontolnom, hogy mit engedhetek meg magamnak hónapról hónapra, mese nincs. Marad a májkrém, a parizer, a virsli, a felvágott és az otthon keserédes, csöndes magánya. Mármint ha az ember megengedheti magának, hogy egyedül tartson fenn egy lakást, és ne zsigereljék ki mindenféle főbérlő kiskirályok vagy korrupt és pénzéhes bankok, akiktől jelzálogra vett fel lakáshitelt. Ebben az esetben a lakás valóban igazi menedékké válhat, ha éppen nem dübörögnek az alattunk vagy a fölötte lakó kölykök és nem üvöltöznek a szembeszomszédban élő alkoholisták, az utcán ricsajozó turistákról és huligánokról nem is beszélve. Ilyenkor legfeljebb egy (szigorúan ingyenesen, kalózoldalakról letölthető) filmmel vagy hangos (de környezetünk miatt fülhallgatóról szóló) zenehallgatással lehet elmenekülni ebből a sötét és szomorú valóságból.

A gondok azonban itt sem érnek véget, mert, ahogy bekapcsoljuk a rádiót, borzalmasabbnál borzalmasabb felfuttatott celeb-senkik kornyikálnak mindenféle depresszív, ötlettelen és repetitív melódiákra, amit a kritikusok ,,forradalminak” és ,,egyedi hangnak” neveznek. Ez aztán csak még jobban feldühíti az embert; különösen akkor, ha maga is művészi babérokra tör, és ezek a pillanatok csupán saját sikertelenségére és nyomorúságára emlékeztetik. Biztos mindegyikük valakinek a valakije, vagy tudták, kinél kell nyalni, nekik azért jött össze. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy felismerje az ember, hogy nem csak a nagybevásárlás, a szórakozás, a lakhatás, a karrier és az önmegvalósítás, hanem a szerelem kérdésében is siralmas állapotban van.

Rájön, hogy nemrég dobta ki a barátnője, vagy ő dobta a lányt, vagy már azt sem lehet tudni, ki dobott kit, a lényeg, hogy nem lehet normális, stabil párkapcsolatot kialakítani manapság, az emberek csak úgy jönnek-mennek egymás életében, mint a záporok, zivatarok, vagy mint a pusztában a forgószél. Mindenki válogat, a tökéletest keresni, miközben az önképe és az önbecsülése teljességgel széttörött. Senki sem akarja odaadni magát, nem kell felelősség, nem kell bizalom, nem kell gyerek, nem kell semmi, csak úgy, csak legyen valaki, hogy ne legyünk egyedül. Hatványozottan igaz ez itt a Kárpát-medencében, ahol minden harmadik-negyedik ember paranoiás, gyanakvó, súlyosan traumatizált és lelkileg kiégett, és az egyetlen, amit szeretnének, már csak az, hogy békén hagyják őket.

Nem akarnak ők részt venni semmiben, nem kell se társadalmi szolidaritás, se adakozás, se segítségnyújtás, se semmi, még egy mosoly vagy egy kedves szó sem, hiszen  ,,úgyis átvernek mindenkit”. Ha kicsit melegebb van, ha kisüt a nap, akkor az is minek, úgyis mindjárt beborul. Ha időjós az ember, akkor főleg nincsenek ezzel kapcsolatban illúziója. Most mit mondjak? Nem nagy tudomány ez, sem Püthiának, sem Augurnak, sem Szibillának nem kell lenni hozzá, de még bazári cigányasszonynak sem. Színtiszta matematika és fizika az egész. Előre lehet tudni, hogy előbb-utóbb derűre ború jön – akkor meg minek ennyire lelkendezni miatta?

,,Legalább esne egy kicsit az a rohadt hó!” – gondolhatják sokan Önök közül, bár mindannyian tudjuk, hogy az első pillanatban, ahogy ez megtörténne, szorgosan anyáznának a legtöbben, hogy ,,minek ez a trutyi, a franc essen belé, csak lapátolni és kerülgetni kell, most emiatt késik ez a szájbavert vonat, ráadásul még el is csúsztam ezen a szemét jégen”, ahogy valószínűleg én is ezt tenném. Elméletem szerint az lenne a tökéletes időjárás minden ember számára, ami éppen az ellenkezője annak, mint ami, de akkor meg annak az ellenkezője kellene, és arra panaszkodnának az emberek. Vagy lehetne akár azt is, hogy az időjárás félpercenként változik, de akkor az lenne a baj, hogy ,,össze-vissza van az egész, semmit sem lehet így tervezni”. Valóban nem.

Nem mintha arra bátorítanám magukat, kedves nézőim, hogy ne élvezzék a mai enyhe időt, csak szeretném szakmám felelősségteljes képviselőjeként hozzátenni, a saját jó hírem érdekében – ha még van nekem olyanom – hogy a frontvonalak folyamatosan vándorolnak: ciklonok és anticiklonok erre, áremelések és ügyintézői illetékek arra, reménytelen, mennydörgő és viharosan kavargó álmok amarra. Nem szabad hinni hát a felszíni ragyogásnak, hanem mindent kritikával kell kezelni, mert semmi sem tart örökké, a szép idő sem. Attól még használják ki, hogy ha lehet. Én valószínűleg nem fogom. Hiszen minek.

Amúgy sem szoktak hinni nekem a kollégáim sem. Úgy érzem magam, mint egy Kasszandra, akinek csalhatatlan megérzései vannak, mégsem hisznek nekem, és inkább kiállítanak ide a kivetítő és a színes-szagos térképek elé, amikor a hátam közepére kívánom az egészet. Nem elég, hogy bohócot csinálok magamból, mert az ő pontatlan előrejelzésüket kell felolvasnom a sajátom helyett, még ugrálnom is kell itt a vászon előtt, miközben a háttérben én végzem az adatgyűjtést, helyettük is én dolgozom, aztán őket dicsérik meg mégis állandóan, de engem még csak meg sem fizetnek érte kellőképpen, hogy én is szabadidős elfoglaltsággal töltsem ezt verőfényes téli napot, mint Önök. Menjenek is, csak menjenek! Mit bámulnak még itt?

Ez van. Mit mondhatnék? Ilyen volt az egész életem. Már a családom is megmondta annak idején, hogy ne menjek meteorológusnak, mert nem fogok vele eleget keresni, és ,,az semmire sem jó”, csak mutogat egy pálcával mindenféle esőfelhőkre, hópelyhekre és napocskákra, azt meg ,,bármilyen hülye tudja”. Annyi megbecsült jól fizető szakma van: ügyvéd, orvos, informatikus, könyvelő, politikus, közgazdász. Csak le kellene hajolnom valamelyikért, mint egy almáért, mondták ők, és nem kellene a tehetségemet ilyen ostobaságra pazarolni, mint az, hogy most Önöket tájékoztatom arról, hogy nyugat felé továbbra is szakadozik a felhőzet, keletről pedig gyengébb széllökések várhatóak. Pedig esküszöm, valóban így van.

További kellemes, helyenként csapadékkal tarkított délutánt kívánok Önöknek. A viszontlátásra!

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Némán kiáltok