Drága Nane,
Decemberi hajnal van, ülök és emlékezem.
A kinti sötétet ködfátyol burkolja, a fák, a bokrok ágain zúzmaracsipke, a földön leheletes fehér bevonat. Nem esett hó, csak ez a szűrt, fehér csillogás jelzi a reggel érkezését.
Idebenn, az asztalon pohárban fenyőág és égő mécses, időnként egy-egy mélyebb sóhajom megrebbenti a lángot. Tegnap este megtudtam, hogy elindultál a vissza-nem-térő úton…
Levelet írok neked, hogy gondolataimmal, emlékeimmel elkísérjelek.
A földi dolgokon túl elmosódnak a határok, már nem számít a korkülönbség vagy a kapcsolatok formája, ezért tisztelettel és szeretettel tegezhetlek.
Egy régi karácsony-szentestén történt. Már elkészült a hagyományos vacsora s a várakozás szelíd perceiben lányodra gondoltam, aki édesanyám háziorvosa volt. Vajon illendő-e megzavarni őt egy üzenettel az ünnep küszöbén?
Az üzenet elment és válasz érkezett rá, kettőtök nevével: M. és M. mama. Ekkor ismertem meg a neved.
A lengő időben orvosnő lányod kísérte a sorsunkat, megszámlálhatatlanul sokszor segített anyunak, és a család szinte minden tagjának. Amikor előbb a húgom, majd az édesanyám végleg elment, óvta, erősítette a lelkem, hogy elviseljem a veszteségeket.
A Barbulovics név rég ismerősen csengett számodra, mert sok történésről tudtál a családunkban és személyes találkozás nélkül is elfogadtál bennünket.
Ahogyan lányoddal az ismeretség barátsággá, szinte testvéri kötődéssé alakult, ugyanígy veled is az első, majd az ezt követő sok-sok találkozás során megerősödött a kölcsönös örömöt jelentő kapcsolat. Olykor édesanyámat pótoltad, olykor a húgomat.
Jártam mindkét helyszínen, ahol éltél: a családi házban és a lakásban. Kávéztunk, nasiztunk, albumokat lapozgattunk, megnéztünk egy-egy sorozatot a tévében, de legtöbbet beszélgettünk.
Szerettem a múltat, a régi emlékeket, szívesen hallgattam életed epizódjait.
Édesapádnak péksége volt, édesanyád a házimunkákon kívül az üzletbe is besegített.
Szép és boldog fiatal lánnyá serdültél. Imádtál olvasni, még menet közben, az utcán is. Egy ilyen alkalommal összeütköztél a villanyoszloppal. Nevettünk ezen.
Amikor számodra beköszöntött a szerelem, pontosan érezted, hogy Ő az igazi. Nem csalódtál, valóban ő volt.
Családi fészketek magatok építettétek fel, bár a tényhez sajnálatos körülmény is társult. Szenvedő alanya voltál egy vonatszerencsétlenségnek, amit tetemes fájdalomdíjjal kárpótoltak.
Okos voltál, ügyes, több pályán sikeresen működtél: hivatalban, fodrászként, önálló varrodában. A csodálatos ruhakölteményeket kiállításon is bemutatták.
A rengeteg munka mellett vezetted a háztartást, elláttad a családod, nevelted a lányaid, akik születésükkor az első lélegzetvétellel a frissen sült kenyér illatát szívták magukba. Gondoskodó szülői szeretetben nőttek fel, ők is okosak és szépek voltak, az idősebb fekete, göndör hajú, a fiatalabb szőke, szöghajjal.
Férjed, Miska iránti szereteted soha nem halványult. Előfordult, hogy játékos-durcásan elmentél mellette és kijelentetted: – Nem szeretlek!
Ő csodálkozva pillantott rád, mire karjaidat a nyaka köré fontad és mosolyogva javítottál: – Imádlak!
Főzés közben néha jó gondolatod támadt, amit rögtön bejegyeztél a mindig kéznél lévő, naplószerű füzetedbe. A ritka szabad perceket festegetéssel töltötted. Kitűnő nyelvérzékeddel több nyelvet elsajátítottál.
Sok szép tehetséggel megáldott teremtés voltál, halkszavú, kedves, szelíd, gyengéd, tele életigenléssel, jósággal, megértéssel, szeretettel. Beszélgetéseink során nem voltál egyoldalú mesélő, hanem érdeklődő hallgató, aki odaadással figyelt beszámolóimra saját életemről, a családom múltjáról, jelenéről.
Konyhatitkokat cseréltünk, sütirecepteket váltottunk, amik apró kincsek voltak számunkra.
Az élet ennek ellenére görgette a tragédiákat. Soha nem múló szomorúság költözött a lelkedbe, amikor előbb idősebb lányod, majd a férjed elveszítetted.
Fiatalabb leányod mindent megtett, hogy enyhítse testi-lelki fájdalmaid. Szép, finom holmikba öltöztetett, frizurát csinált, diszkrét körömlakkal ápolta körmeid, gyűrűkkel ékesítette csodálatosan szép kezeid, és naponta többször meglátogatott, hogy elvonja figyelmed a bajokról, az évek hozta súlyosbodó állapotodról.
A látogatásaim már rég rendszeresekké váltak, csak betegség- vagy családi okok miatt maradtak el.
Az utóbbi időben ritkábban jutottam el hozzád. Tudom, hogy olykor hiányoztam, de mindig megnyugtattál: nem baj, majd bepótoljuk…
Sajnos, ami elmaradt, nem pótolható. Egyedüli vigaszom, hogy ismertelek, s ha fizikailag nem, de lélekben melletted lehettem. Hallgattam a hangod, láttam szelíd arcod, tiszta pillantásod, éreztem kezed lágy érintését. Köszönöm a közös perceket, amelyek emléke tovább él a szívemben.
Hitted Istent. Most már Ő és angyalai vesznek körül örök szeretetükkel.
Ez a szeretet az Örök Világosság, ami besugározza a mennyet és a földet.
Az Örök Világosság fényeskedjék neked. Nyugodj békében.
Máris hiányzol…
Megemlékezésül, 2024. december 30.
Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
