A Farkas család sokkal könnyedebben gondolkodott, nyitottabbak voltak mindig újabb reményre, hittek önmagukban s a csalódások, sikertelenségek hangulata nem csüggedést eredményezett náluk, hanem a „csakazértis” képességet mosolyra, tréfára, örömre.
Farkas nagy-nagynénik és nagy-nagybácsik
Viktória – Viki tanti
Már fiatal lány korában megmutatkozott bolondos természete. Egyik barátnője hűséges társa volt minden vicces akciójában.
Ha vendéget vártak, éjjel két órakor felkeltek, kontyot kötöttek, nekigyürkőztek a munkának.
Máskor hirtelen bejelentették: – Megyünk kapálni! – aztán elviharoztak.
Ha sétálni indultak, fura kalapokat biggyesztettek a fejükre.
Egyébként Viki varrónő volt, és olyan pedánsan dolgozott, hogy hulladékcérnának nyoma sem volt a padlón.
Egy Tót nevezetű gavallér kilenc évig udvarolt neki, de összevesztek. Négy év szünet után megvolt a nagy kibékülés, amit két év újabb udvarlás követett. Ennek ismételten vége szakadt, mert megint összevesztek. Kibékülésre, folytatásra nem láttak lehetőséget. Ekkor Viki a fiatalembertől kapott összes ajándékot a mozsárban összetörte és visszaküldte neki.
Végül egy hatvanöt éves emberhez ment férjhez, akivel Magyarországon éltek.
Etel – Eta tanti
Nem volt előnyös külsejű, különösen elálló fülei aggasztották. Egy alkalommal éjszakára csirizzel a fejéhez ragasztotta őket, és reggelre odatapadtak. – Ni, odaragadt! – örvendezett hangosan.
Postatisztviselőként dolgozott.
Házassága Szegő Mihállyal különös módon jött létre, nevezhetnénk „különös házasságnak”.
A férfi a Kakas iskolában igazgató volt, felesége pedig Eta barátnője. Két gyermekük volt, Misi és Mandi.
Miután az asszony megbetegedett, majd állapota súlyosra fordult, Eta tantit kérte fel: – Légy anyja gyermekeimnek!
Bár némi kényszerűségből vállalta a házasságot, igazán jó mostohának, pontosabban pótmamának bizonyult.
Házuk közel volt az iskolához, szürke, magas földszinttel. Ismeretlen okból belterét óvták a látogatóktól, nehéz volt oda bejutni. Palicsi nyaralójukat Bubuj néven emlegették.
Eta tanti idős korában egy ideig nálunk étkezett, anyu főzött rá. Szikár volt, de vitális, előfordult, hogy nagyanyánk mellett vállalta a társalkodónő-felügyelő szerepét, ha pár napra családostól elutaztunk. Ilyenkor a sógornők reggelente együtt tornáztak, Eta vezényelte a gyakorlatokat: egy-kettő, egy-kettő…
Százéves korát túlélte.
Nevelt lánya ápolta, ezért ő örökölte a szülői házát, ami végül eladásra került. Idegenek vásárolták meg, lebontották és új, emeletes épületet húztak fel a helyén. Fogalmuk sincs arról, milyen kedves emberek éltek ott valaha…
Mária – Mariska néni
Nem volt szép, de jó képességei eredményessé tették az élet különböző területein.
Tanítónőnek tanult, kitűnően főzött, és példásan vezette a házi dolgokat.
Okleveles tanítónőként egy alkalommal megkérte bátyját, Józsit (leendő nagyapám), hogy tologassa egy kicsit talicskán az udvarban. A fivér eleinte nem akart kötélnek állni, aztán mégis. Huncut lévén, megbeszélte Eta nővérükkel, hogy amikor majd a kapu felé tolja a talicskában ülő nagylányt, nyissa ki nekik a kaput. Mindez megtörtént. Az udvarban folyó tologatás után a nyitott kapun át fürgén kitolta Mariskát az utcára, aki sivalkodott, kapálódzott, de ami történt, megtörtént.
A fiatalember, akibe beleszeretett szerb nemzetiségű volt (Jovánovics Milorád), s az ízig-vérig magyar család előtt a lány eleinte titkolta érzelmeit.
Józsi munkából jött, Mariska várta, Milorádról remélt híreket. Suttogva kérdezősködött:
– Láttad a Milorádot?
– Láttam – válaszolt teljes hangerővel a kérdezett. Folytatódott a diskurzus:
– Köszöntél a Milorádnak?
– Köszöntem.
– Beszéltél a Miloráddal?
– Beszéltem.
Másnap Józsi nem várta meg a kérdéseket. Hangosan sorolta az óhajtott válaszokat:
– Láttam a Milorádot, köszöntem a Milorádnak, beszéltem a Miloráddal.
Mariska fülig, esetleg a feje búbjáig elpirult szégyenében, de a titok kibomlott s a család tudomásul vette.
Jovánovics Milorád egy volt a kilenc árva testvér közül, akinek szülői segítség nélkül kellett megállnia a helyét az életben. Szép ember volt, jó modorú, kellemes fellépésű, szeretnivaló.
Nagyérettségi után a város adminisztratív életében töltött be fontos szerepet: a Városházán a gazdasági hivatal főreferenseként dolgozott. A város elitjéhez tartozott, ez a körülmény befolyásolta magánélete szokásait. Például szenvedélyesen vadászott.
Reggelente télen-nyáron derékig mosakodott hideg vízben az udvari kútnál. Ezt a szokást idős koráig ápolta.
Fiatalon Mariska és Milorád természetesen átélték a bálok csodálatos hangulatát. Ebből az időszakból származik egy érdekes epizód, ami kettőjükön kívül leendő nagyanyámat és nagyapámat is érintette.
Újfent bál volt, mindenki ott volt, aki a társaságban számított. Milorád csak csárdást tudott táncolni. Mariska kérlelte nagyanyámat: csárdást kérjen a rendezőtől, hogy táncolhasson a férfival.
Viszont ezen a bálon a Csajkás gyerek nagyanyámat kérte fel az összes csárdásra. Farkas Józsi Rozika elfogadott udvarlója volt s mint ilyen, féltékeny a többi lehetséges udvarlóra.
Nagyanyám két tűz közé került. Ha eleget tesz Mariska kérésének, a Csajkás gyerek malmára hajtja a vizet, és szítja Farkas Józsi féltékenységét. Ha saját és udvarlója érdekeit veszi figyelembe, Mariska és Milorád egyáltalán nem táncolnak a bálon.
Lemondott saját szívöröméről, táncolt Farkas helyett Csajkással, látta a boldog Mariska és Milorád örömét és sajnálta Farkast, aki csomóba kötötte az orrát. Olykor az élet produkál furcsa helyzeteket…
Mariska és Milorád házasságot kötöttek. Mária a képezde befejezése után rögtön állást kapott, de rossz körülmények között dolgozott. Hamarosan áthelyezték. Ez az állás sokkal kecsegtetőbb volt, lakás és föld tartozott a tanítónői munkakörhöz.
Milorád rendszeresen járt vadászni s vadászat után a társaság náluk gyűlt össze. Sokféle vadat ejtettek: fogoly, fácán, vadnyúl, őz, vaddisznó is került a zsákmányból. A húsokat Mariska pácolta, főzte, sütötte. Nagy lakomák voltak, saját pálinkával, borral, így a finoman emelkedett hangulat sokszor hajnalig tartott.
Nagyanyám többször kapott a zsákmányból, amit szívesen vett, hiszen neki minden segítség jól jött.
Mariska néniék anyám keresztszülei voltak, a két család tartotta a kapcsolatot, látogatták egymást.
Ha a házaspár olykor összeveszett, Mariska áttért a magázásra, de végig szerette a férjét és alkalmanként féltékeny volt, ha a szép hivatalnokot asszonyok rajongták körül.
Idősebb korában Milorád bácsi úgy vélekedett, hogy hatvanéves korig ér valamit az ember, utána taglót neki. Persze, miután betöltötte a hatvanadik évét, már nem emlegette a radikális megoldást.
Egy alkalommal kórházba került, felesége bement meglátogatni és piros muskátlivirágot vitt neki.
– Nézd, drágicám mit hoztam neked! Piros… Tudod mit jelent a piros?…
Milorád bácsi rezignáltan legyintett a kezével. Talán fáradt volt már ifjúkori szimbólumokban gondolkodni…
Gyerekkorunkban nem egyszer jártunk mi is a palicsi villában. A villa előtti parkban mogyoróbokrok és hatalmas fenyők magasodtak, pihentünk a szélesen nyújtózó teraszon, benéztünk a szalonba, ebédlőbe, mellékszobákba. Mindenütt nehéz, antik bútorok terpeszkedtek és volt álmaim netovábbja, a zongora.
A konyha előtt csukott folyosó futott a villa hátsó oldalán, s a villa mögött terült el a szőlőskert, gyümölcsfákkal.
Felejthetetlen képek egy otthonról, amit kedves emberek laktak…
Jenő bácsi
Villanyszerelő volt. Soha nem nősült meg.
Dédanyám halálakor a pap megkérdezte tőle, miért nem tette. Így válaszolt:
– Tisztelendő úr, senki nem kérte meg a kezemet!
– Hát barátom, ha arra várt… – válaszolta az atya, aki rögtön felmérte, hogy kedélyes hangulatemberrel van dolga.
Jenő bácsi sem vetette meg az italt, és a tréfás történetek nem kerülték el, sőt.
Egy alkalommal lányt kísért haza a temetőn keresztül. Visszafelé hold bujkált a felhők között az égen, s a szűrt holdfényben észrevette, hogy a sírok közül valaki felé int. Ő is kalapot emelt, mintegy viszonozva a köszöntést. Ám az intés megismétlődött, újból kalapot kellett emelni. A dolog tovább folytatódott jó néhány alkalommal, s már nem volt mindegy átgondolni, ki lehet a temetőben a kitartó integető.
Amikor a hold előbújt a felhők mögül, ezüstös fénye beragyogta az egész környéket és láthatóvá vált, hogy szél lengeti egy koszorú szalagját. Az köszöngetett…
Másik alkalommal egy asszonynál volt pásztorórán, de a férj hazaért és neki sietve távoznia kellett.
Agglegényként végig az édesanyjával lakott. Most is oda ment haza, de hogy ne zavarja a már nyugovóra tért álmát, a gangban levő priccsre feküdt le szundítani. Nyomban elnyomta az álom. Kis idő múlva azonban arra eszmélt, hogy édesanyja áll mellette és kérdezi:
– Ugye, Jenő, mi van terajtad?
– Mi volna? – próbálta elhárítani a kérdezőt.
– No de már mégiscsak! Mi van terajtad?
Jenő bácsi végignézett magán és észrevette a galiba okát.
A nagy sietségben nem a saját alsóneműjét öltötte magára, hanem csipkés női bugyogót. Szégyellte magát édesanyja előtt és egyébként is hadaró beszéde most még gyorsabban pergett:
– Menjen innen… Menjen innen… Menjen innen…
Jenő bácsit személyesen is ismertük húgommal, hiszen látogattuk Farkas dédanyánkat, és nagy-nagybácsink is benézett hozzánk. Ha a villannyal volt némi gond, kijavította a hibát, lecserélte a biztosítékot. Közben tréfálkozott, bemondott valamit, ami egy adag vidámságot csempészett a vele kapcsolatos emlékek közé…
Mihály – Misa bácsi
Ő is villanyszerelő volt és gyakran együtt dolgozott Jenő bácsival.
Egy alkalommal Mária nővérük iskolájában munkálkodtak és a kályhalyukban felfedeztek egy üveg pálinkát. A munka több napon át tartott, ők pedig addig ízlelgették a papramorgót, míg elfogyott.
Hogy az üveg ne üresen árulkodjon, megtöltötték vízzel.
Úgy hozta a sors, hogy utánuk más mesterek jöttek oda dolgozni és Mária elővette az üveget, hogy megkínálja őket áldomással. Amikor belekóstoltak, csalódottan letették az üveget: – Ez víz!
Így derült fény az előző „brigád” turpisságára…
Mihály további életéről számunkra nem maradt túl sok emlék, mert átkerült Magyarországra.
Mindkét család életvitele, létük színterei, szokásaik hasonlóak voltak, de ha belegondolunk a történetekbe, eseményekbe, epizódokba, lényeges különbségeket is tapasztalhatunk.
A Kovács Birkás család számára az élet vég nélküli küzdelemnek tűnt, s megvívni a harcot, fenntartani egy bizonyos nívót, igénybe vette testi-lelki erejüket, nem igazán tudtak felszabadultan örülni, mert a kevés jót is kétségek közt élték meg.
A Farkas család sokkal könnyedebben gondolkodott, nyitottabbak voltak mindig újabb reményre, hittek önmagukban s a csalódások, sikertelenségek hangulata nem csüggedést eredményezett náluk, hanem a „csakazértis” képességet mosolyra, tréfára, örömre.
Mindkét felfogás tiszteletre méltó, köszönöm, hogy összetartozunk!
Szabadka, 2024. december
(Vége)
Földi Erzsébet memoárjának előző részletei:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
