2024.05.18.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Handó Péter: A férfiak veszte

Handó Péter: A férfiak veszte

3 min read
Egyesek traktorral, kettesek autóval jöttek újranépesíteni a szülőföldjüket, amely bizonyosan kipottyantotta volna valamennyit valahová a határon túlra, de nem volt határ már e téren se. Meg a hazahozott, kimódolt beszédben sem, még ha az nem is tűnhetett fel senkinek az évek óta lakatlanságot sejtető, gazzal benőtt faluban.

A lóhajszolók nem lóháton tértek vissza a faluba, és az ifjúságuk legjavát is valahol idegenben hagyták. Motyójuk alig volt több, mint amennyivel egykor útnak eredtek. Csupán a közöttük lévő szakállasok száma növekedett szokatlanul magasra, mert arcszőrzet takarta el még a nők pirulását is. De azt sem lehetett teljesen kizárni, az arcszőrzet a szemérmesség illúziójának fenntartását szolgálta, mivel távollétük során képtelenné váltak bármiféle szégyenérzetre. Amúgy a sasszemű szipirtyók időközben vagy kihaltak vagy oly vastag csipa telepedett a szemükre, hogy az orruk hegyén növekvő furunkulust sem vették észre, így aztán senki sem maradt, aki előtt pironkodniuk kellett volna. A szakállas nők meg feltehetően láttak a világból épp eleget ahhoz, hogy Allah – vagy még inkább a trendi énkép – nagyra növessze a szakállukat, s mérhetetlen bölcsességükkel társuló derűjüket ettől fogva semmi se zavarhassa meg.

Egyesek traktorral, kettesek autóval jöttek újranépesíteni a szülőföldjüket, amely bizonyosan kipottyantotta volna valamennyit valahová a határon túlra, de nem volt határ már e téren se. Meg a hazahozott, kimódolt beszédben sem, még ha az nem is tűnhetett fel senkinek az évek óta lakatlanságot sejtető, gazzal benőtt faluban.

A hazatérők mindenben egy húron pendültek. Még egymás és egy s más űberelésében is. A sufniban talált citerának meg – ahhoz, hogy zengessék – még ennél több maradt a testén, így aztán mellőzték a pengetését. Tehát senki sem ezért és ezen citerázott az idő langyosan csordogáló múltával. Melegében…

A férfiak, akik még férfiaknak képzelték magukat, és azok a nők, akik nőknek – meg azok is, akik satöbbinek –, a tettek mezejére léptek a megkülönböztethetőség érdekében. Merthogy az ember egyéniségét ki kell domborítani. Mellfelvarrás, szilikonbeültetés, botox… – nem megfelelő eredménnyel járt. Az se, ha botoxszal ütötték a természetes mosolyt. Sikoltva lehetett tőle kiugrani az ablakon, amikor a tükörkép szembejött vagy hirtelen betoppant a szomszéd, ezért sohasem lehetett rá kellőképp felkészülni. Célravezetőbb megoldás hiányában a magukat nőnek tartók burkolatot kaptak az arcukra, amit nem a közút aszfaltjából hasítottak ki, hanem a komódban talált háziszőttesből, amitől Tália imádnivaló papnőivé transzponálódtak. Transzba is estek ettől. Nem úgy, mint a transz-vesztaszüzek, de amikor kiültek a ház elé duruzsolni, úgy festettek, mint a transz-Feszty-körkép, képviselve ezzel a jelen számára megörökíthető jövőt, ami messzire vezethető jelentéssel bírhatott mérföldeken belül és kívül.

A férfiak férfiak maradhattak „egy” feltétellel: koponyakupakjukat szegre akasztják, nem szólnak bele semmibe, és nem ütik bele semmibe… Ez utóbbit sehogy sem tudták értelmezni, mert ha beleütik, akkor ott már valaminek kell lennie. Minimum egy lyuknak. És minimum ott, ahol a szövet felfeslik, vagy feslett. A lyuk lyuk, és nem semmi, bármire és bármiképp is használják, hasznosítják, vagy épp bevarrják, beszövetik a pókkal, eltakarják és egyéb eljárásnak vetik alá – akkor is. Azonban hiába érdeklődtek, a válaszként folyton ugyanazt kapták:

– Ló Pityu kula nektek.

Viszont ebben bizonyosak lehettek. Saját identitásukban már nem annyira, ezért elkezdték keresni a kialakult helyzet forrását. Természetesen a patak mentén indulva el. Csupán abban tévedtek, hogy a víz nem fölfelé folyik. Abban már nem, hogy ladikba ülve megkímélhetik a lábbelijük a járás okozta kopástól.

Szépen sodródtak a hegyek közén, fogyott a pincékből útravalóul hozott hazai, szélesedett–keskenyedett a meder, amikor morajlani kezdett valami a jövendő felől. Ekkor merült fel kérdésként az addig szükségtelen:

– Evező?

Mivel ami kéznél volt, az a puszta tenyér, markolászták a gatyába rezelt férfiak a vizet, mint akiknek az életük múlik ezen. Múlt is sebesen, hogy hullva hulljanak a zuhatag vájta mélybe. Míg erővel bírták, a másik szakállánál fogva próbálták kihúzni magukat a bajból, meg a ladik keszekuszává vált lécei közül. Siker nem koronázta küzdelmüket. A jó hírt azonban senki sem mondhatta ki és hallhatta meg: a továbbiakban egyiküknek sem kell a nők burka mögé tekinteni. Csontjaikat hamarosan tisztára mosta az idő. Így legalább ennyi tisztázva lett az útjuk során.

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.