Évtizedeken át őriztem magamban a gyermekkoromban hallott múltbéli történeteket. Foglalkoztattak az emlékek, mert „egyszervolt idők egyszervolt világát” vetítették elém. Az események főszereplői elsősorban egyenesági felmenőim voltak, akikhez térben és időben, valamint a vér jogán kötődtem.
Miután édesanyámról és édesapámról szóló visszaemlékezéseimmel lezárult az egyenesági felmenőimről szóló múltidézés, most az oldalági rokonok egy csoportjáról szeretnék írni. Életük vagy sorsuk egy-egy epizódja gyakran figyelemre méltó, olykor drámai, máskor bohókás, de mindenképpen teljesebbé, színesebbé teheti a nagy családi tablót. Róluk ugyan kevesebb adatot és eseményt őriz a családi emlékezet, de ennek ellenére megérdemlik, hogy mint zsarátnokok, szelíd fényükkel megvilágítsák a múlt homályát. Ők anyai oldalági felmenőim, pontosabban anyai nagyszüleim nővérei és fivérei.
Az élet különös játéka, hogy az ismerős, de akár az egymás számára teljesen ismeretlen családok egy-egy házasság révén rokonokká válnak. Nagyszüleim családjainak a sorsa a 6. körben teljesedett ki a régi utcanevek ölelésében: Magyar utca, Torma utca, Herczeg utca, Erdő utca, Prágai híd utca, Fűzfás utca. Az utcák hátterében őrt állt a Kiserdő (Epres erdő, Városliget), mintegy természetes határt képezve a belváros, illetve a periféria felé.
Eleim ezen a vidéken születtek, innen indultak és ide érkeztek vissza. Voltak, akik maradtak, voltak, akik elszármaztak, de időről időre visszatértek, ha pedig mégsem, soha nem feledték sem az eredeti helyszínt, sem kapcsolataikat. Személyes kötődésem ehhez a városrészhez erős, hiszen húgommal együtt itt születtünk, és itt éltünk tizenöt, illetve tizenkét évet – nagyon boldogan.
Az itt lakók élethez való viszonya hasonló volt, így a légkör szinte családias, legalábbis jószomszédi. Ha néha apró pletykák lábra kaptak, soha nem lett belőlük vérre menő nézeteltérés vagy harag. A családok tudtak egymás életéről, és ha valahol gondok merültek fel, lehetőség szerint kölcsönösen segítettek a bajok elhárításában. Otthonaik között is hasonlóság mutatkozott. Leginkább családi házakban éltek, de a nagyobb épületekben több lakhatási lehetőség volt, így a házigazda albérlőket tartott.
A házakhoz udvar tartozott, benne virágos- és veteményeskerttel, gyakran gazdasági udvarral.
Tavasztól őszig az előudvarban virágok nyíltak és illatoztak, hátrébb, a konyhakertben betermett a szükséges zöldségféle. Az udvar végében a baromfi mellett lábasjószágot nevetek: a lovak, tehenek istállóban, a disznók ólban laktak, a kísérő gazdasági épületeket a kukoricagóré és a hombár képviselték.
A házat kutya őrizte, a cicák egerésztek vagy lustálkodtak, de lesték az ugrándozó verébvilágot és a galambokat is. Tavasszal fecskék, gólyák, érkeztek, őszutón cinkék váltották fel a költöző madarakat.
Az utcákat főként galagonya- és akácfák szegélyezték, de előfordult nyárfa, platán, hárs, gesztenye és tölgy is. A tavaszi rügyek nyáron lombkoronává terebélyesedtek, ősszel pedig a csendben hulló levelek sokszínű szőnyeget terítettek a járdákra. Talán csak a tél volt szebb, csillogó fehér palástjában.
Az utcák két oldalán aszfaltozott vagy téglajárdákon jöttek-mentek a gyalogosok, középütt, a kocsiúton leginkább lovas kocsik közlekedtek. A köves úton élesebben, a földutakon tompábban hangzott a lópaták dobogása és a kerekek zenéje. Korábban az út menti gyér gázlámpák, később a villanyoszlopok lámpái halvány fénykört rajzoltak az esti járdákra.
A kulisszák között emberek éltek, sorsuk, történeteik tették elevenné a helyszínt. Ide tartoztak anyai nagyszüleim és testvéreik is a 19. század végétől a 20. század derekáig, esetleg végéig. Párkák fonták, szabták létük fonalát.
Anyai nagyanyám esetében fennmaradtak a testvérek születési adatai, míg anyai nagyapám testvéreinél ezek hiányosak. Mindkét esetben előbb a nővérekről, majd a fivérekről szeretnék megemlékezni.
Anyai nagyanyám, született Kovács Birkás Rozália (1886) nővérei és fivérei: Jolánka (1889), Juliska (1891), József (1885), Péter (1894).
Anyai nagyapám, Farkas József (1887) nővérei és fivérei összesen kilencen voltak. Közülük hárman – két kislány (Erzsike és Rozika) és egy kisfiú – betegségben korán elhunytak. A többiek: Viktória, Etel, Mária, valamint Jenő és Mihály.
Anyai nagyszüleimről már korábban írtam, most a testvéreiknek szeretnék apró emléket állítani.
Kovács Birkás nagy-nagynénik és nagy-nagybácsik
Jolánka néni
A gyerekek között talán neki jutott osztályrészül a legtragikusabb sors. Szép lány volt, és előnyös küllemét asszony korában is megőrizte. Gyönyörűen horgolt, úgy járt a keze, mint a motolla. Néha úgy tűnt, mintha a munka eszét vette volna.
Tífuszt kapott, kórházba került. Hat hétig senki sem látogathatta. Amikor végre találkoztak vele, gyakran furcsa megnyilvánulásai voltak. Rozikával (majdani nagyanyám) üzent az édesanyjuknak:
– Menjen át a mama a Veneki (?) tekintetes úrhoz (a mentők főnöke volt). Valaki meghalt, és betették abba a festetlen koporsóba.
Amikor az orvos hazaengedte ápoltját, figyelmeztette Regina dédanyámat:
– Tudja, hogy kit visz haza? A belei, mint a rosta. Az első darabos ételtől kiszakadnak. Törkölypálinkát viszont annyit adhat neki, amennyit csak akar, amennyit elbír. Odahaza a lábadozó gyakran panaszkodott, hogy nem adnak neki enni.
– Édes, aranyos öreganyám, csak egy falatot!
Mámi megsajnálta, adott neki. Estére kinyújtózkodott, alig élt.
Rozika nővére jó húsban volt, őt azért „froclizta”.
– Gyere ide, te kövér disznó! Nem mersz enni az ételemből?
Zavart gondolatok gyötörték. Egyszer kútba ugrott. Amikor kihúzták, Regina szépen felöltöztette és Rozikára bízta, hogy sétáljanak az utcán. Így megcáfolhatták a gyorsan terjedő, kósza híreket és megnyugtatták az Erdő utca sopánkodó, kíváncsi lakóit: nem történt semmi baj.
Rozika előbb férjhez ment, húga viszont igyekezett behozni a lemaradást. Kérőt választott magának Haller János személyében. Próbálták lebeszélni, mert a férfi nemi beteg volt, de Jolánka dacosan érvelt:
– Nem várakozok a rongyos legények után! Itt nem kell semmi! Van minden!
Valóban, Haller Jánosnak még nyaralója is volt, de a betegségét is átruházta a feleségére. Terhessége idején alsó teste kisebesedett, és elkeseredésében gyakran kifakadt:
– Vigyázzanak rám, mert csinálok valamit magammal!
Kislánya született, aki tovább hordozta szülei betegsége bélyegét.
Jolánka néni foghúzás utáni vérmérgezésben meghalt, örökül hagyva gyermekének az árvaság keserű-szomorú éveit.
Juliska néni
Kisgyermekkorától kezdve a turpisságairól volt híres. Utcájuk egyik házánál a szilvalekvárt köcsögökben szikkasztották a gangban. Juliska szemét nem kerülte el a kínálkozó alkalom. Jolánkával egy-egy köcsögöt fülön ragadtak, és hazavitték. Regina rögtön lerendezte a lányok ballépését.
– Fogjátok a köcsögöket, és menten vigyétek vissza oda, ahonnan hoztátok. Kénytelen-kelletlen menni kellett, vinni a köcsögöket.
Iskolás korában nemegyszer előfordult, hogy az utolsó padba bebújt, az elsőben pedig kimászott.
A tanítónőt Tésasszonynak szóltották. Tanítványa egyenesen arra vetemedett, hogy sleppjét ütemesen lépegetve vitte utána. A tanítónő kolléganőjét kérte: – Vedd át, Julcsám, szabadíts meg tőle!
Azért Juliska is felcseperedett, nagylány lett. Nem volt igazán előnyös külsejű, de volt valami a modorában, amiért az emberek kedvelték. Fehérvarrónőnek tanult, és szépen kézimunkázott.
A legény, aki feltűnt a közelében, a Magyar utcán lakott szüleivel és lánytestvérével. Fremont Andrásnak hívták. Igazából Rozika tetszett neki, de szegény fiú lévén nem mert próbálkozni a szép, kapós, bálozó lánynál, és a testvére, Juliska mellett döntött.
Öregmama kedvelte a fiút, hiszen András volt a neve, mint az ő urának. Ha látta kerékpáron a ház felé közeledni, mindig megjegyezte: – Már itt van a „bikiklijével”!
Egy alkalommal Juliska más fiúval udvaroltatott magának az utcán, András türelmesen várakozott rá a házban. Öregmama és Regina kiküldték, hogy így vagy úgy, de vessen véget a kapuban történő „nyihározásnak”. András kiment, aztán Juliskával együtt, nagy egyetértésben, vigyorogva tértek vissza.
András (bácsi) vasöntő volt, szakmája szerint szerszámkészítő-lakatos. Rothmannál, a Ferrum gyárban dolgozott. Keze munkáját dicsérik városszerte a szépséges vas gázlámpák, valamint a Városháza előtti park vaskerítése. A katonai szolgálat letöltése után egy időre felment Pestre, de hamarosan visszajött, és feleségül vette Juliskát. 1914-ben Szerémségben volt katona, felesége oda is ellátogatott hozzá.
A férj miután megsebesült – egy gránátrepesz fúródott a fejébe – a vasútállomáson dolgozott. Megbeszélte nejével a helyszínt, ahol majd szenet dobál ki a vagonokból. Juliska és Rozika nagy vesszőkocsival megérkeztek a tetthelyre, hogy begyűjtsék a tüzelőt. Nehéz volt a rakomány, hazafelé kiesett a kocsi egyik kereke. Vissza kellett menni, hogy megkeressék. Rozika dühös volt, és pörölt a húgára: – Mert mindig szeleskedsz!
Juliska (néni) és András (bácsi) a későbbiekben Pestre költöztek. A férj a Ganz gyárban kapott állást, naponta bejárt, de nem volt munka. Gyálon laktak, vonaton utaztak be Pestre, amíg pénzükből futotta, aztán viszont gyalogoltak oda-vissza. Előfordult, hogy csak egyiküknek jutott pénz visszafelé a vonatjegyre, ami természetesen a férj előjoga volt. Miközben felszállt a vonatra, instruálta feleségét:
– Anyus, csak mindig menj szépen a sínek mellett, úgy hazatalálsz.
Juliska néni az ínséges időkben mindent megtett, hogy segítsen a családján. Hazajárt Szabadkára, feketézett, lisztet, zsírt, krumplit vitt eladásra.
Pesten lehetetlen helyzeteket próbált meg hasznosítani. Mezei virágból csokrokat kötött és a pesti piacon eladta, mint a cukrot. Vászonból cipőket szabott, s bár a talpukat kartonból készítette, sikeresen sáfárkodott velük a kórházban, ahol az együttérző nővérek (apácák) az összeset megvásárolták. Jó pénzt kapott munkájáért, tyúkot, zsírt, kenyeret vett és boldogan vitte haza a keresményét, ahol gyermekei és férje várták. – Kit ütöttél le, anyus? – hüledezett András bácsi.
A gyáli ház vályogfalai már álltak, a tetőszerkezet is megvolt, de cserépre nem futotta.
Juliska néni egyedül volt otthon, krumplilevest főzött, csalogató illata messze szállt. Egy jólöltözött fiatalember állt meg a küszöbön. – Mi jót főz, fiatalasszony? – kérdezte.
– Mit főzhetnék mást, mint krumplilevest, a szegények eledelét.
– A szaga nagyon jó… De hogy nincs cserép a házon?
– Mert nincs rá pénzünk. Az uram naponta bejár Pestre, aztán munka meg nincs.
– Nagyon megéheztem. Adna nekem egy tányér krumplilevest?
– Szívesen.
A fiatalember elköltötte a levest, aztán szépen elköszönt és távozott.
Másnap lovaskocsi állt meg a ház előtt, nagy stráfkocsi, amiről a tetőfedéshez szükséges cserépmennyiség az udvarba került. Kiderült, hogy a rakományt maga Károlyi gróf adományozza. Ő volt ugyanis az előző napi fiatalember, aki megkóstolta Juliska krumplilevesét.
Juliska néni vígkedélyű lelkülete segített neki a nehéz helyzetek áthidalásában. Mindig kész volt apró viccelődésre, tréfálkozásra.
Pesten jártában például megkérdezett az utcán egy járókelőt: – Tessék mondani, melyik a túloldal?
A személy segítőkészen átmutatott az utca másik oldalára, mondván: – Az, az ott a túloldal!
– Érdekes! Onnan meg ide küldtek… – „csodálkozott”.
Idősebb korában, amikor nehezen kapaszkodott fel a villamosra, buszra és nem volt számára ülőhely, gyáli szomszédja odaszólt a fiataloknak: – Engedjétek már, hogy ez az öregasszony leüljön!
– Kovács úr, tessék mondani, hány foga tört ki a seggembe? – pirított rá az „előzékeny” jóakaróra.
Korosan bár, de ismét járt Szabadkára. Apróságokat hozott: csipkét, szalagokat, meséskönyvet, édességet, cserébe kakaót, ételízesítőt, rumpuncsot, csokoládét vitt haza, hogy értékesítse.
Ittlétekor együtt jártak nagyanyánkkal a rongyospiacra, ahol színesen múlt el a pénteki nap. Olykor érdekes kalandokban volt részük. Például a szomszédjukban áruló asszony megkérte Juliskát:
– Álljon elém, majd „huggyozok”!
Juliska megtette, de eredményképpen csupa vizes-pisis lett a lába. Szóvá tette.
– Maga jól „lehuggyozott” engem! – protestált.
– Nem baj! Majd mögszárad! – jött az egykedvű válasz.
Lánykorunkban húgommal először jártunk Pesten, és a gyáli házban szálltunk meg. Évei ellenére naponta fáradhatatlanul kísért minket városnézésre, Budapest csodáinak felfedezésére. A Duna-part, a hidak, a pesti és a budai oldal szépséges épületei, a parlament, a Halászbástya, a Mátyás templom, a Margit sziget, a Vidámpark, az állatkert a növényházzal megannyi felejthetetlen emlék.
Később férjeinkkel, anyuval, apuval, gyerekeinkkel is többször meglátogattuk. Az idő múlt felette, de a derű mindig jelen volt a lelkében és a mosolyában.
Számomra talán mégis a legszebb emlék 1974. május elsejéje, amikor érkezéskor jól megnézett és azt kérdezte:
– El mertél indulni?
– El… – válaszoltam irinyót elpirulva. A fiamat vártam.
Három hét múlva megérkezett…
(Folytatjuk)
Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?