László Zsolt: A szélnek nincs arca

László Zsolt

A szélnek nincs arca

A keleti szél néha nem is keleti. Marika néni ritka haját valójában körbe-körbe szél dúlja föl és szégyelli magát, mire elér a fodrászhoz. Hát, ilyen a keleti szél, ami talán nem is keleti. Lehet, hogy a keleti szél mégiscsak délről fúj. Minden szél fúj innen-onnan, és a lufikat is megtölthetnék, ha nem lenne praktikusabb a tartályos gáz. A lufi és Marika néni haja mégsem egy és ugyanaz. Amikor jönnek az esőfelhők, a keleti szél általában sunnyog és szintén nem keleti. Az eső elveri a lengő búzaszárakat, a magasba törekvő kukoricák bugáit. Az eső mégis kell, ami nem jön gyakorta szél nélkül. A keleti szél tehet mindenről, mert helyette mindig más irányból jönnek a szelek. Enyhe szélben olvashatók meg igazán a felhők az égen, még az akkumulátoros rollerekről is. Ha besötétedik és világukat vesztik az elgyávult városi lámpák, szélcsöndben is rohanhatnak az akkus rollerek. Nem kell a szél! A simogató szelek közül egyik sem kell. Nem kell az altató déli szél sem. Valójában melyik szél jó?  Ha fúj, ha nem? A szomszédom Viktor nevű törpe tacskója okosabb nálam ebben a kérdésben. Nem áll meg minden bokornál, csak ott végzi el dolgát, ahol ösztönei engedik, általában szélfújástól függetlenül is. Valójában melyik szél jó? Egyik sem, és mindegyik. De ezt jobban tudja nálam Marika néni, a gömbölyű lufi után lihegő szeplős kislány, az elektromos rolleren száguldozó honfi, és végül Viktor a törpe tacskó is. Nem szállhatok vitába velük. Nekem mindegy. A szélnek nincs arca.

Szélcsöndben állok a tér közepén, mintegy földbe vert karó. Keresem az árnyékomat, de nem találom. Hajnalodik…