Szabadka a szülővárosom. Összetartozunk.
Ahogyan a felmenőimhez való kötődésemet véletlenszerű, majd mindinkább tudatossá váló érdeklődés előzte meg és erősítette, a Városhoz való ragaszkodásom a kisgyermekkori emlékképek megőrzésével kezdődött, majd folytatódott azzal a „nevenincs” vonzalommal, amely az évek során kialakult, majd mélyült, gazdagodott, mert egyre újabb apró részletek felfedezése bővítette és árnyalta.
Tudományos igénnyel sokan és sokat írtak már ebben a témakörben, éppen ezért a szigorú kontúrokat érzelmi háttérrel szeretném lágyítani. Az emlékek ugyan megkoptak kicsit, ám ha találkoznak, olykor összefonódnak, máskor elhatárolódnak, de mindenképp alakítják az egykori városkép vázlatát.
A helyszín adott, nem elmozdítható, viszont az idők során külső és belső tartalmában állandóan változott. A változásokat nem pusztán az évek múlása okozta, hanem az önmagukban is változó emberek, akik őslakók, cserélődő, jövő-menő itt lakók, illetve csupán látogatók voltak. Az időben és térben észlelt változásokat mindenki és mindenkor sajátos módon élte meg.
Számomra kedves volt a környezet, ahova születtem, ahol éltem. Szerettem. Talán épp ezért értettem meg a fáma suttogását a letűnt világról.
Boldog vagyok, hogy egy napon ide érkeztem s megadatott nekem, hogy tovább őrizzem a múlt megmaradt kincseinek emlékét…
A múltkereséshez egyéb segítségem is volt. Családtagok, ismerősök és a személyes emlékeim alakították a képet, amely összeölelte az „egyszervolt” várost és a hozzá tartozó fürdőhelyet.
Összetartozásukat most csak annyiban bontom meg, hogy előbb írok a városról s a későbbiekben a fürdőhelyi emlékekről.
A város – Szabadka régi képe
A város neve az évszázadok folyamán sokszor változott. Lírai megfogalmazásnak érzem a „Soknevű Város” elnevezést, ami találó és lényegre utaló meghatározás.
Még vonzóbbnak tartom a „Hétkapu Város” nevet, hiszen a hajdani településhez hét út vezetett. Az utakon kapuk álltak, amelyek vámházként szolgáltak. Ezeket a kapukat egyes helyeken földsánc kötötte össze. A Kiserdő alatti vidéket eleim még Sáncként emlegették.
Végig a Magyar utcán
A szülőházam színtere a Hatodik kör, amelynek természetes határa a Kiserdő a belváros és a periféria között. Itt minden talpalatnyi föld őrzi az elődök lábnyomát, életük és sorsuk teljességét vagy részletét. A házak és udvarok az emberek belső, intimebb világát óvták, az utcák a külső eseményeket keretezték. Az útmentén bólogató fák vagy a mozdulatlan lámpaoszlopok egyformán tanúk, régi idők susogó, vagy éppen csendben figyelő tanúi.
Szülőházamnak, a Czigler-, később Szulovszki háznak mára nyoma sincs. Az útfélen maradt kockakő, egy-egy hervatag porcfűcsomó az irányzék: itt volt a boltajtó, két oldalán a kirakatok, odébb a szürkéskékre vedlett nagykapu. Ha képzeletben kilépek rajta, indulhatok az emlékek útján.
Számomra ez az egyetlen stabil, illendő és méltó kiindulási pont. Innen szeretném bejárni a régi utcákat, befogni pillantásommal az épületeket, felidézni a letűnt idők városképét.
A tágas Magyar utca valaha sokkal hosszabbnak tűnt. Mostanra eltörpült, házai megöregedtek. Egyik-másik helyén lélektelen, gőgös kockaépületeket emeltek, én mégis a régieket látom: alacsony, guggoló otthonok, kicsiny ablakaikban muskátli, hátterükben slingelt vagy csipkefüggöny, ami kirekeszti a kíváncsi tekinteteket. A tetőkön kémények, télidőben füstöt pipáltak a hófelhős égbolt felé. A hó megvilágította az éjszakát, soha nem volt fekete, inkább bársonyosan sötétkék. Királykék.
Városba menet mindig az utca páros oldalán közlekedtünk, szinte soha a páratlanon, de ennek ellenére ismertük az ott sorakozó házakat.
Az átellenben levő sarkon kukoricadaráló működött, a környékben nevelt jószág számára őröltek.
Mellette kis borbélyüzlet volt, ahol a mester csillogó tükrök és eszközök között szorgoskodott, és állandó férfi kuncsaftjain kívül gyerekek hajvágását is vállalta.
A rövidke mellékutca házaiban ismerős lakhelyek sorakoztak, gyakran felhangzott a fiúpajtások füttyjele, ami a közös játék kezdetét jelentette számukra.
Újvári Juliska udvarában Rado hentes hetente vágott, gyönyörű borjú- és üszőhúst kínált a vevőkörnek. Ha valaki lemaradt a rendelésről, a közeli kis hentesboltban is tudott friss tőkehúst vásárolni.
Az Akadály nevű kocsma homlokzata a Magyar utcára, oldalsó frontja pedig a Torma utcára nézett. Nyitott ajtaján át rendszeresen kihallatszott az ittas vendégek gajdolása.
A Torma utca szemben levő sarkán állt a Malagurszki család háza. Lányuk, Baba gyógyszerész volt, aki számtalan alkalommal készítette el Rozika nagyanyánk asztma-piruláit.
Néhány lépésre innen a (Balázs) Piri ház következett, édesanyánk születésének és kisgyermekkorának színhelye. Egykori pajtása, Ernő-Nőce fia immár az én osztálytársam volt az elemi, azaz általános iskolában. Többször jártunk náluk, így Jól ismertük a ház belső szerkezetét. A szárazkapualjból kilátás nyílt a nagy udvarra. Az épület felső traktusában hosszú folyosó kötötte össze a többi helyiséget: a konyhát és a szobákat. Az udvar és a tágas lakás ellenére Balázs nagymama (a néhai Piri tanító néni) és a mi nagyanyánk kíséretében mégis leginkább a Kiserdőbe mentünk játszani. Sántaiskoláztunk, földeztünk, labdáztunk, szobroztunk és a nyári melegben hűs homokot szórtunk egymás fejére. Közel volt az ártézi kút, ha kezet mostunk, máris ihattunk a csorduló, tiszta és friss vízből.
Rontóék háza után a Kakas ház következett, oldalában nyílt a Tuba utca. Több osztálytársam lakott ezen a környéken. Tanítás után naponta és hosszan beszélgettünk a sarkon, hiszen az iskolai szünetekben nem volt időnk részletes „eszmecserét” folytatni.
A Tuba utca végében a macesz gyár sütötte a kovásztalan kenyeret a város zsidósága számára. A pászka kerek alakú, állagát tekintve finom, vékony ostyaszerű, ropogós, mégis omló finomság volt. (Később négyzet alakú, vastagabb és érdesebb lett.)
A Tuba utcától néhány lépésre a Magyar utcai óvoda épülete emelkedett. Ide jártunk húgommal és sok más gyerekkel, változó érdeklődéssel, részemről nem túl szívesen.
A Dózsa György utca a Cigány utca felé vezetett, a Mayer fivéreké pedig a Kakas iskolával szemben kezdődött. A sarkon pékség várta vevőit. Az utca páratlan oldalán helyezkedett el a tollgyár, a pároson pedig Szegő Ernő rokonunk magasföldszintes háza.
Városba menet-jövet mindig a Magyar utca páros oldalán közlekedtünk, ezért itt sokkal több épületről tudtunk valami jellemzőt.
Az első szomszéd eredetileg Kulicsné volt, aki után Nyilas ékszerész családja vette meg a házat.
A környéken az a hír járta, hogy nagy összeget nyertek a sorsjegyen, így módjukban állt felújítani a teljes épületet Az emberek jóban voltak, az asszonyok esténként sokat beszélgettek a sarkon, miközben azért szemmel tartották a gyerekcsapat mély alkonyatig tartó, vidám játékát.
A következő helyszínen a Mencfeller, azaz a Kapitányné háza állt. Szürke falain mintha örökösen gyászfátyol lengett volna. A ház szomorú emléket rejtegetett: a Kapitány titokzatos okok miatt egy napon öngyilkosságot követett el. Senki nem feszegette sem az okokat, sem a következményt.
Ebben a házban működött a kis hentesbolt, ahol – a Rado-féle üszőhús-, vagy a Kaszibáék sertéshús-kínálata mellett – friss tőkehúst lehetett beszerezni.
A következő házban lakott Elek Kovács Cili, Barbulovics nagyanyánk barátnője, aki ennek ellenére megpróbált szót emelni anyu és apu házasságkötése ellen. Jellemző, hogy az emiatt feszültté vált viszonyt anyu oldotta fel. Egy vasárnap ő figyelmeztette a templomba igyekvő Cilit, hogy ruhája alól valami szakadt rongy kandikál, tegye magát rendbe.
Pék Pista háza a következő legenda. Nála sütötték anyuék a házi kenyeret, a vasárnapi kalácsokat (diós-, mákos tekercs, meggyes lepény) és vásárolták a pékkenyeret is. Nagyszerű dolog volt a péküzletben kivárni a cipó lemérését, és látni, amint Pék Pista egy darabka ráadással pótolta a súlyhiányt. Ezt a darabka kenyeret a rövid úton hazáig minden alkalommal a húgommal édesen elfogyasztottuk.
Hasonlóan szép emlék, amikor vasárnap délelőtt sütni vittük a keltkalácsot, majd dél felé érte mentünk. A pék két különböző formájú, számozott pléhdarabbal jelölte a kalácsokat. A háromszög formát a tésztába szúrta, a kerek lapocskát viszont hazavittük. A számozott jelzések alapján azonosította a kisült süteményeket.
Spahić Sofija – Sofika a második világháború részvevője volt. Néphősként jutott hozzá a Magyar utcai házhoz, amit idővel szépen felújíttatott. Két lánya a Zmaj Általános Iskolába járt, iskolatársak voltunk. Miután tanárként visszakerültem egykori iskolámba, unokáját magyar nyelvre tanítottam.
Tandari cipész szerény otthona besorakozott a nagyobb, mutatósabb épületek közé. Mindkét fia teniszezett, a fiatalabb Tibor (diáknyelven Tadesz) szintén a Zmaj tanulója volt. Felnőttként Németországban edzősködött.
A Csillag utca – a Tuba utcával párhuzamosan – szintén a Magyar utcáról nyílt, a páros oldalon. Sokáig hittem, hogy anyu egykori majdnem-udvarlója, Zsámboki a sarki házban lakik, de kiderült: tévedtem. Simić Erika évtizedeken át a közgazdasági iskolában tanított, plusz kézilabdázott. Rövid, fekete haja volt, férfias fellépése, modora, öltözéke, mindig versenybiciklivel, sportzsákkal közlekedett. Ő élt az épületben, valószínűleg albérletben.
Csak 2023-ban tudtam meg, hogy ez a ház történelmi nevezetesség, korát, szerepét tekintve is. Az Így éltünk Szabadkán című memoár írójának, Jaksáné Zimmer Saroltának és családjának felségterülete volt…
Innen pár lépésre Antalék háza elé érkeztünk. Antal Erzsivel nyolcadikban egy osztályba jártunk. Édesapja újságíró volt, de nem akart az új rendszernek dolgozni, inkább gazdálkodott. Felesége Magyarországról került ide. Finom beszéde és modora sehogyan sem illett a lovakkal, tehenekkel való bajlódáshoz, a későbbiekben felhagyott az istállói kisegítő munkával és hivatalt vállalt.
A Főző család a következő épület magas földszintjén lakott, míg az alagsorban, azaz pincében egy nagyon kövér asszony élt vékonydongájú férjével. A pincéből dohos szag áradt, ám az asszony gyönyörű levestésztákat gyúrt és finom illatú ebédeket főzött odalent.
Tovább lépve a tollgyárhoz tartozó részleg az óvodával szemben helyezkedett el, amit később tornateremmé alakítottak.
A Koncz ház szép volt, masszív, tiszta, rendezett. Kedves zenetanárnőm és osztályfőnököm Koncz Márta lakta. Hetedik osztály végén segítettünk neki hazavinni az ajándékvirágokat, s ekkor megcsodálhattuk az udvart és a virágoskertet. Csoportkép készült a szép környezetben.
Az utca végén állt a másik Nyilas ház, közvetlen szomszédunk unokatestvére tulajdona, aki szintén ékszerészként dolgozott.
Pár lépés a kis utcán át és előttünk magasodott a Kakas iskola selyemtéglás épülete. Az egykori elemi iskola immár közgazdasági középiskolává avanzsált, később pedig a süketnémák iskolája lett.
Kislány anyámat arra nevelték, hogy a Kakas iskoláig mindenkinek köszönjön, mert az arra járók mindannyian jó ismerősök.
Idősödő édesanyám idővel már rég a Borovo utcán lakott, de kötődése a Magyar utcához nem szűnt meg. Ha éjszaka felébredt és nem tudott visszaaludni, felmondta magának a Magyar utca házait és az ott lakókat. Reggelente örömmel újságolta: majdnem mindenkire visszaemlékezett…
A központ felé
A Kakas iskolától kicsit odébb a Promonád (promenád), azaz a Piac tér nyújtózott. Eredetileg Szép utcának hívták, gesztenyefasorokkal övezett sétány volt. A változó idők a nevét is változtatták, Széchenyi- és Zrínyi tér néven vált ismertté. A 25. szám alatt lakott egy időben édesapám családja…
Átellenben az 1898-ban épült Miasszonyunk Zárda büszkélkedett, amely a későbbiekben Jovan Jovanović Zmaj néven általános iskolának adott otthont. Diákéveim nyolc, tanári pályám harminc éven át kötött a kedves intézményhez, nagy udvarához és rózsakertjéhez.
A szomszédos épületben az Ishrana elárusítóhelye működöt. Gyümölcsöt, zöldségfélét, élő baromfit tojást kínáltak eladásra. A ház ezt megelőzőleg gazdag földbirtokos (Birkás?) tulajdonát képezte, aki lótenyésztéssel is foglalkozott. Sokoldalú, olvasott embernek ismerték. Anyuhoz bejárt a kenyérüzletbe, szívesen elbeszélgettek.
A Promonád legszebb épülete a szecessziós Zsinagóga egy fő- és négy mellékkupolás épülete. Bejáratait, ablakait színes vitrázsok díszítik, stilizált virágmintákkal. Ünnepélyes átadásakor fényárban úszott a templombelső, és gyönyörű ünnepség keretében helyezték itt el a tórákat.
Az udvarhoz a Hitközség, egy különálló lakrész és a Zsidó iskola is hozzá tartozott. Kisiskolásként három évig ebbe az épületbe jártam tanításra. Zsidó ünnepeken a templomajtók nyitva álltak, de soha nem mertem belépni. A régi szabályok nem engedélyezték a másvallású templomok látogatását.
Tovább haladva a város első gyógyszertárainak egyike a Zsinagóga mellett kapott helyet, amely még ma is működik.
Mivel ezen a helyszínen több utca találkozott, torkolatukban tér keletkezett. Itt épült fel a patinás szabadkai Gimnázium.
A térről a Rudics utcán át vezet a legrövidebb út a központig.
A Rudics utca központhoz érkező sarkát Nagyember sarkának nevezték. Valóban nagy ember – Atlasz – tartja ma is a kiemelkedő francia ablakot s a felette levő tetőszerkezetet. A széles vállú óriás arca tükrözi az emberfeletti erőfeszítést, amivel terhét cipeli.
Itt volt állandó standja a valamikori drótostótok egyikének, Mungónak. Zsidó régiségkereskedő volt, aki „Csontot, rongyot, vasdarabokat!” kiáltással járt házról házra és gyűjtötte az ócskaságokat.
A nagyobb fiúk már tudták, mivel lehet ezt a félig vak embert feldühíteni.
– Márkusz, mümümümü! – kiabáltak körülötte, miközben orrcimpájukat mutatóujjukkal ütögették.
Az ember megpróbált valakit elkapni közülük, de bántalmazói könnyedén kisiklottak a kezei közül.
Ez a szerencse, mert ellenkező esetben talán összemorzsolta volna a delikvenst. Egyetlen alkalommal megtörtént, hogy a csúfolódó kamasz alig került ki élve dühödt szorításából.
A Rudics utcából kilépve feltárult előttünk a város központjának a képe. Itt volt a villamos Rudics megállója, ahonnan a kocsik a Korzón át a vasútállomásra, Kisbajmok felé, Palicsra, a postai kitérőtől pedig a kórház irányába közlekedtek. A Rudicsból tehát nagyjából elérhető volt a város teljes perifériája, amit mi természetesen olykor alkalomszerűen látogattunk, bár életünk állandó jelleggel a Magyar utcához és környékéhez, a 6. körhöz kapcsolt bennünket.
Az alig negyedóra menetelés, legtöbb fél óra séta után mögöttünk maradt az álmodó külváros, és elénk tárult a belváros.
Földi Erzsébet Tükörkép háttérrel című könyvének szabadkai bemutatója:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
