Ocsovai Ferenc lírájában az utazás létformaként, a költői létezés állandó állapotaként jelenik meg, miközben a lírai én a különböző kultúrákban való megmerítkezés révén igyekszik az otthontalanság-érzet hatását semlegesíteni. Ennek az élménynek a változatait, motívumait, jelentéseit tükrözik a Varsótól Madridig című új összeállításának darabjai is, ahol a másik kultúrában való megismerkedés, a benne való feloldódás, illetve a jelenségeivel való azonosulás leghatásosabb példáit és eredményeit Ocsovai epikus hosszúversei képezik. Nagyarányú történeti és kulturális anyagot, erős toposzokat, mítoszokat, legendákat, meséket mondanak el. A lírai személyesség, az én egyedi látásmódja és átélései azonban ezeket a verseket is áthatja, s lendíti át a világról szóló epikus beszédmódot az én érzéseibe, átéléseibe, lelki, személyes tartalmainak kifejezésébe. Legszebb példája ennek a Boroszlói Raszkolnyikov című hosszúvers, amelynek már címbéli argumentumai is meghatározó kultúratörténeti jelenségekre irányítják a figyelmet, a versbeszéd azonban az azonosulás, a megéltség képi és asszociatív mozzanataival telítődik; már a megszólalás pillanatában eldől, hogy e történelmi kulisszák között a lírikus magántörténetének pillanatai nyernek kifejezést:
Meg sem történt még a bűn, de a bűnjel már ott volt
homlokon. Mint aki fényes nappal részeg, keringtem
a mindig borús égbolt alatt az őszi, sziléz szélviharban,
amíg az összes nap ugyanabban az egyben fogant meg,
és az az egyetlen nap is olyan volt, mint az összes többi.
Múlt évszázadok óda- és drámaköltészetéből hagyományozódott át a kortárs magyar lírába a feszültségteremtés nagy távlatokat mozgató eljárása, az a beszédmód, amely ellentétesnek, sőt antagonisztikusnak ható távolságokat sűrít egyetlen képbe. Ilyen történeti-poétikai pillanata a magyar irodalomnak az égi „magasról porba hullni” látomása, vagy a valós élet lehetőségei és a költői illúziók között feszülő, a grönlandi jeges világ és a „forró szerecsen homok” egymásnak feszülő képével érzékletessé tett ellentmondása az ismert 19. századi költők opusaiban. Ez a hagyomány képződik meg előttünk a Varsótól Madridig szövegeinek olvasása során is, amikor a sziléziai ősz, a jeges Észak, a katalán és a hispán tavasz/nyár képei, jelentései, tartalmai nyernek kifejezést, nagyon sokszor nemcsak a modern szabad vers, hanem régi verselési hagyományok formái között is, mint amilyenek a Hegylakó, a Kerubszárnyon, a Farsang előtt az Alvilágban, az Izlandi Ruszalka és az e versek vonzatkörébe tartozó szövegek.
Ocsovai Ferenc újabb verseinek másik rétegét lírai rövid versek, az úton levés, az idegen kultúrákban való otthonosság és állandóság, érzelmi megállapodottság keresésének költői megnyilatkozásai jelentik. Sokszor ezekből sem hiányoznak a klasszikus irodalmi példák és olvasmányélmények, például a Ius ultimae noctis megjelenítette boroszlói éjszaka, vagy az Üres konyha hispán hajnalt elénk állító versvilága is klasszikus metaforákat mozgat, míg a Kávéautomatás mosollyal ríkató lány a szerelmi líra hagyományos képleteinek (például a múzsa megszólítása) visszáját, ellenképét érvényesíti.
„Járom ezt a világot…” – mondja a Hegylakó című vers alanya/beszélője, amit nemcsak a Varsótól Madridig verseit inspiráló élményre történő reflexióként értelmezhetünk, hanem egyfajta belső útként is, amit Ocsovai Ferenc költészetének alakulása hozott létre a Huszonkét év zarándoklat című első verseskötetétől aktuális kötettervéig, a Varsótól Madridig című kéziratáig.
Ocsovai Ferenc kötetéről a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?