Nagy Csaba: Az elfordított ég (6.)

Amren elkísérte őt a párkányig, ahonnan mindig indulni szokott. Nem beszéltek. A lépéseik visszhang nélkül simultak bele a város lüktetésébe. A levegő nehéz volt, mégis tiszta. Az illatában ott volt valami fémes, villámcsapás előtti csendből idézett részlet. Érezni lehetett benne virágokat is – olyan növényeket, amelyek talán már nem is léteznek az emberi világban.

A hasadék szélén állva Martin lenézett. Lent a város már csak egy lüktető fényfolt volt – egyszerre ősi és hatalmas. Egy élő organizmusnak tűnt, amely önmagába burkolódzik, de mégis nyitva marad azok számára, akik látni tudják. A fény nem terjedt, hanem hajlott, kanyargott, örvénylett, mint valami idegen tűz. Odafent pedig a rés tátongott. Nem volt benne forma vagy irány, csak a nyers lehetőség. Valami, ami mindig ott van, de csak kevesen látják meg. Martin nemcsak a látványt érzékelte, hanem a nyílás vibrálását is: a hívást, ami nem hang volt, hanem követelés. Mozdulatlanul várt. A térkép, amely eddig szobája falán pihent, most a keze ügyében volt. Nem papírként, hanem valami másként: egy élő rétegként, amely egyre gyorsabban vibrált, mintha csak a döntésre várna. A felületén mozdulatlan jelek jelentek meg, majd újra eltűntek. Nem nyelvben, hanem jelentésben szóltak hozzá. Martin nem olvasta őket, hanem érezte, mintha a bőre alatt olvadnának bele. A térkép most nem mutatott utat, csak önmagát, mint egy visszhangot Martin belső világából.

– Ha itt maradsz, a város fennmarad. Nem térhetsz vissza. Emberként elenyészel, de olyan lényként tovább élsz, mint én. Ha viszont visszamész, Delmora eltűnik. Örökre – mondta Amren.

Martin ujjai ökölbe szorultak. A bőrén át is érezte, hogy a térkép finoman remeg, mintha pulzálna. A döntés nem gondolat volt, hanem testi élmény. Egy belső láz, amely kiterjedt az izmokra, az erekre, a csontokra.

– Miért nekem kell dönteni?

– Mert te vagy az egyetlen ember, aki egyszerre látja mindkét világot. Az emberiség apránként elfelejti az álmokat. Te még nem.

A mondat szinte fájt. Mintha Amren nemcsak megállapítást tett volna, hanem ítéletet is. Martin emlékezett rá, hogyan mosolygott az anyja, amikor kiskorában elmesélte az álmait. Hogyan csodálta őt, amikor leírt bennük városokat, neveket, hangokat. Később mindezt elrejtette. Most viszont ott volt előtte, minden együtt.

Csend lett.

Az ég repedezni kezdett. Nem zajjal, hanem vakító fénnyel. Apró kisülések villantak fel, mint gondolatok az agyban. A repedések nem törtek szét, hanem szétcsúsztak, mint amikor a jég megreped egy tavon, és alatta új világok nyílnak meg. Az ég nem omlott le, inkább megmutatta önmagát, egy másik rétegét, amely eddig rejtve maradt.

A város alatta hatalmas robajjal reagált Martin döntésére. Egy dallam kúszott elő az emlékeiből: egy gyerekkori foszlányokból, abból az ismeretlen honvágyból, amit mindig is érzett, de sosem tudott megnevezni. Mintha valaki egyszer már énekelte volna neki ezt a dallamot – talán saját maga, csak egy másik életben. A hangok nem voltak élesek, inkább halk rezgésekként gyűrűztek végig a városon.

Martin… visszalépett.

Nem szólt. Nem köszönt el.

Egyszerűen visszalépett.

Nem volt hősi gesztus, sem tragikus pillanat. Csak egy mozdulat, amely mégis örökre megváltoztatta mindkét világot. A rés köré vakító fény gyűlt. A világ görcsbe rándult. Delmorát pedig elnyelte a rés. Mint egy sóhaj, amely visszatér a tüdőbe, mielőtt még kimondanánk a szavakat.

Nagy Csaba fantasy-prózájának előző része a Szöveten:

Nagy Csaba: Az elfordított ég (5.)