A szerdai ügyfelek problémázását legalább ennyire nem tudta hová tenni. Sokszor azt kívánta Rezső, bárcsak annyi gondja lenne az életben, mint némely páciensének, akik nem látnak ki a dobozból, és annyira a másikkal foglalkoznak, annyira a másik sikeréhez, szerencséjéhez és boldogságához mérik magukat, hogy örökös elégedetlenkedésük közepette nem is látják, hogy tulajdonképpen milyen jó nekik. Rezső a saját helyzetét tudta felhozni ellenpéldaként, hiszen ő teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy neki tényleg sokkal rosszabb az élete, mint másoknak, és ezt bár kívülről nem látják rajta, ő belülről sokkal jobban tudja, mi a fájdalmas igazság.

Ábrándival ellentétben egy másik szerdai kliens, László nem a nők hiányára panaszkodott, hanem ellenkezőleg: arra, hogy túl sok van az életében belőlük. Egyik randiba csúszott a másik után, és voltak is sikerélményei, de ha tapasztalatokban előrébb is volt Ábrándihoz képest, párválasztás szempontjából pontosan ugyanott tartottak, hiszen ahogy Jenőt folyton visszautasították, Lászlóba mindenféle önző vágyakat vetítettek rajongói, végső soron így ő sem találta meg azt, akit keresett. Rezső bánta már, hogy egy napra tette ezt a két embert, mert kimondottan szürreális és sokszor idegesítő volt számára meghallgatni valakit, akinek az a baja, hogy annak a nőnek sem kell, aki neki való lenne, a másiknak pedig az, hogy annak is kell, akit ő a háta közepére se kíván.

– Nézze, Jenő. Tudom, hogy kényelmetlen erről beszélni. Ezekről az úgynevezett ,,papírzsebkendőáldozatokról”, ahogy nevezi őket. Ha jól értem, akkor gondosan felépítette a maga erotikus hajlamainak a kozmológiáját és kijelölte azt is, hogy ennek csúcsán ez a bizonyos Nóra áll, mint az úrnők úrnője, a virtuális istennők királynője. Előttem beszélhet róla nyugodtan, de nem hiszem, hogy ennyire kriminalizálni kellene ezt a dolgot. Ne legyen emiatt bűntudata. Bevett és napjainkban teljesen természetes dolog ez. A pszichére káros hatása van ugyan ennek az iparágnak, az erkölcsi és társadalmi következményei beláthatatlanok, de jobb lesz Önnek attól, hogy ha utána rosszul érzi magát miatta?

– Nem érti, doktor úr… a nyomomban vannak! A fúriák. Az erinnüszök. A menádok. Szétcincálnak. Engem akarnak. Követelik, hogy áldozzak nekik még többet az életerőmből. Ha megteszem, bűntudat gyötör, miközben megaláznak és röhögnek rajtam, ha nem teszem meg, akkor viszont tovább üldöznek követelőző bosszújukkal. Nem tudok elmenekülni tőlük. Az arcok, a vállak, a keblek, a hajzuhatagok, a combok, a fenék… és a többi, de úgyis tudja Szócsépy úr, mi mindenre gondolok még – mesélte Ábrándi pironkodva, miközben máris eluralkodott rajta az üresség és alig várta, hogy az óra leteltével kezdetét vegye az újabb ceremoniális pogány áldozatbemutatás.

– Mondok én Önnek valamit. Ha nem talál barátnőt, akkor se csüggedjen, és főleg, ne válogasson. Az én volt barátnőm azért szakított velem végül és azért volt minden párkapcsolatában boldogtalan, mert válogatós volt. Folyton a tökéletest hajszolta. Ragadja meg az első adandó lehetőséget. Ha az egyik nem jön össze, nem dől össze a világ, majd lesz helyette más. Ne valamiféle eszmei ábrándképhez viszonyítsa a valóságot, hanem a valós tapasztalatokat eszményítse! Egyébként meg ne higgye, hogy olyan jó párkapcsolatban lenni! Jobb egyedül lenni, mint egy rossz, toxikus párkapcsolatban.

Nekem Flóra pokollá változtatta az életemet. Azon problémázott, miért nem érdekel jobban a kortárs művészet és miért nem tudom értékelni sem a hulladékból újrahasznosított dadaista-anarchista visual artot, sem a slam poetryt, de még egy valamirevaló művészfilmet sem. Azért szakított velem, mert nem olvastam el a kellő akadémiai szakirodalmat, hogy arról értekezzem vele, és nem értettem egyet az ő filozófiájával bólogatós kutyaként csak azért, hogy továbbra is odaadja magát és lefeküdhessek vele. Továbbá az volt a baja, hogy nem csak ültem és hallgattam a csacsogását, mint a legtöbb férfi egy párkapcsolatban, akik olyanok, mint a tök, hanem válaszoltam, hozzáfűztem a magam önálló gondolatait és mertem vele kendőzetlenül vitatkozni.

Nem értette meg, hogy attól még, mert nem értünk mindenben egyet, lehetünk egy pár és szerethetjük egymást. Nem tudta elviselni, hogy saját egyéniségem volt, és nem mindig róla szólt minden és azt sem, hogy nem hordhatta ő a nadrágot. Azért is szakított velem, mert az általa sztárolt és felkapott mindenféle hipszter bölcsészekről és a sejtelmesség palástjába burkolózó álzseni imposzttorokról megvolt a sarkos véleményem, és ezt ő nem tudta elviselni. Azért szakított velem tehát, mert túl sokat beszélek. Pedig Ön is tudhatja, hányszor meghallgattam már Önt és kíváncsi vagyok a másikra, de ha van mondandóm, akkor nem fogom vissza magam. Ne hagyja magát, álljon a sarkára! Inkább a magány, mint a szenvedés, ezt jól jegyezze meg!

Utóbbi mondatok olyan univerzális tanácsok voltak, amiket Rezső mindkét asszonyoktól és szerelemtől gyötrődő szerdai kliensének rendszeresen elmondott, mert úgy érezte, a két homlokegyenest eltérő életű férfi szenvedése a látszat ellenére lényegében közös. Ő pedig, aki lássuk be, még mindig nem tette túl magát Flórán, és tulajdonképpen nem is tudta a szakítás valódi okát, ezek után a szerdai alkalmak után a szokásosnál is rosszabbul érezte magát, és ilyenkor a terápiát követően is lecsúszott egy-egy feles, hogy basáskodó exét valahogy kiverje a fejéből. Feltett szándéka volt, hogy legalább férfitársait megmentse ugyanettől a szenvedéstől, ezért szakmai vélemény helyett gyakran elragadták az indulatai és inkább klisés kocsmafilozófiába hajlottak javaslatai.

Kritikusak voltak azonban a csütörtöki napok is, hiszen ilyenkor Rezső érezte, hogy olyan problémákkal szembesül, amelyet nem lehet az egyén szintjén megoldani, mert rendszerszintű társadalmi problémák. Dénes, a fiatal költő egzisztenciális-alkotói válságban szenvedett, ennek a melankóliának azonban nem az eredendő terméketlenség volt az oka. Lehetetlen volt művészként érvényesülnie a zárt irodalmi közegben, amely két rivális hazai folyóirat, a Lírikus és a Poéta köré csoportosult, ő pedig egyedi hangjával, kellő kapcsolati tőke, protekció és támogató ismerősök hiányában egyik táborba sem fért be. Emiatt kezdett el végül kiégni és reménytelennek látni mindent.

– Napi szinten írtam. Néha két-három rövidebb szerzemény is kikerült a tollamból, és hetente három-négy hosszabb írást is igyekeztem megalkotni, de mostanra mintha pusztába kiáltott szó lenne az egész. Teljesen levegőnek néznek. Egy kontár senki vagyok a szakma szemében, és a visszajelzések miatt már teljesen elvesztettem az alkotás tiszta örömét. Amikor lenne egy ragyogó ötletem, abban a pillanatban, ahogy előttem van az üres lap, hallom a kritikusok károgását arról, hogy ,,nincs ebben semmi új, semmi forradalmi”, ,,nem elég letisztult”, ,,nem elég formabontó”, ,,epigonszerű, dagályos megoldások, ezt már láttuk, hallottuk”. Ilyenkor aztán nem bírok megmaradni beltéren, kimegyek bolyongani az utcákra, iszom egy-egy sört és ha már nem hallom a hangokat, írok valami depis rövidebbet, hogy kiengedjem a gőzt.

– Ne engedje, hogy ennyire elragadják az indulatai. Valóban egyetértek Önnel és sajnálom, hogy a sznob irodalmi elitkultúra ilyen károkat okozott a lelkében. Azt viszont tisztázni kell, hogy egy egész korrupt, lerobbant, elöregedő és merev rendszert nem fogunk tudni megváltoztatni. Sem Ön, sem én. A legtöbb, amit tehet, hogy elengedi maga mellett a dolgot, és megtalálja az örömöt ismét abban, amit csinál. Legyen szolipszista, zárja ki a külvilágot. ,,Amiről nem tudok, nem fáj.” Másképp ennyi ingert és információt nem lehet egyszerűen befogadni. Meg kell tanulni lúzernek lenni. Boldogan, mosolyogva elfogadni, hogy nem lesz ebből az egészből semmi. Fáj beismerni, de sokkal egyszerűbb a vesztesek nyugalmával nekiállni a lánglelkű művészi ambícióknak, mint hiú álmok után futni.

Eleinte én is azt hittem, hogy ott fogok tanítani a búfürdői Sopányi Zsigmond Egyetem pszichológiai és pedagógiai karán. Nemzetközi konferenciákra fogok járni, és kidolgozom egy új, forradalmi módszert, egy modellt arra, hogy az igazán súlyos eseteken, a generációkon átívelő traumákon, az önpusztító és önostorozó hajlamokon is segíteni lehessen. Rá kellett jönnöm azonban, hogy pár csókost és bennfentest leszámítva a tanárok senkinek sem fogják a kezét és nem is sürgetik az utánpótlásképzést, hanem pontosan úgy, mint Ön mondja az irodalmi világról, akadémiai berkekben is mindenki foggal-körömmel védi a maga kis pozícióját.

Ott álltam immár a második diplomával a kezemben és rá kellett jönnöm, hogy vagy elmegyek egy kisebb szervezet udvari pszichológusának, vagy iskolapszichológusnak, vagy átnyergelek a népszerű, de szakmai szempontból aggályos trénerek és kócsok szektorába és szerzek egy ilyen irányú végzettséget valamelyik önismereti kamuintézet gyorstalpaló tanfolyamán. Ezeket már úgy osztogatják lassan, mint a cukrot. Ahogy maga is panaszkodik arról, hogy Önön kívül már gyakorlatilag mindenki megkapja a József Attila- és a Prima-díjat. A trendi, színes-szagos mentálhigiénés kurzusok árnyékában én, mint frissen végzett szakember, nem találtam meg a helyemet. Gondoljon arra, hogyha költőként nem is, jogászként még érhet el ragyogó szakmai sikereket!

– Sohasem érdekelt a jog, csak valamilyen humán szakterületre szerettem volna járni, lehetőleg úgy, hogy az Eördögh László Tudományegyetem korrupt bölcsészettudományi karát messziről elkerüljem. Lassan úgy vagyok vele, hogy levetem magamat egy hídról. Valószínű a Szabadság hidat választanám Budapesten, mert az az egyik kedvencem, de lehet, hogy innen Búfürdőből ugranék folyóba, ha már úgyis itt van a Habos. Ez is van olyan széles és mély, mint a Duna.

Elvették tőlem annak a művészetnek az örömét, sőt, a mindennapi küzdelmeknek is az örömét: éppen azt, amit a legjobban szerettem és amiért cserébe semmit sem vártam, csak egy kis elismerést; azt is csak azért, hogy maradjon erőm a folytatáshoz. A költészet rengeteg energiát és figyelmet igényel, de ha nem látja a költő tettének hatását, egy idő után elfogy ez az apostoli lendület. A szakma egyszerű zsibvásári bohócnak tart, a közönséget pedig a tízmásodperces botrányvideókon és a magamutogató, ordenáré celebeken kívül semmi sem érdekli.

– Ugyan már, fiatalember, ugyan már! Miért is vetné magát folyóba? Egyébként is olyan hideg a víz, meg zuhanni sem lehet olyan kellemes, meg ha megtelik az ember tüdeje vízzel… Rémes lehet. Egyszer kamaszkoromban épp azt álmodtam, hogy a Habosban fuldoklom. Na akkor eldöntöttem, hogy ha meg is ölném magamat, egészen biztosan nem vízbe akarnám fojtani magamat. Elég rusnya egy halál. Mondjuk melyik szép? Ágyban, párnák közt? Gyógyszertúladagolás? Szívinfarktus? Ha elüt az autó? Vagy ha ráesik az ember fejére egy tégla? Az, amelyik minél váratlanabb? Nem mintha ilyeneken gondolkodnék, csak azért számba kell venni a lehetőségeket.

A Dénessel folytatott csevej nem alakult túl szerencsésen. Neki is tévképzetei voltak, mint Jenőnek és Lászlónak, akik mindenhol női démonokat, létező és nem létező lányokat, egykori szerelmeket láttak. Dénes olykor még akkor is meg volt győződve róla, hogy mindenható folyóiratszerkesztők és kiadótulajdonosok rosszalló tekintetei figyelik őt, amikor Szócsépynek olvasta fel terápiás jelleggel egy-egy versét. Az egyik a Művészsors címet viselte, és egy öngyilkos ugrás pszichológiájáról szólt. Képzelgésben azonban a legtöbbjükön túltett egy középiskolai irodalomtanár, Niedermüller Gedeon, aki Sekélyváron tanított, és Dénes után volt általában csütörtökönként időpontja.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc prózasorozatának előző darabja a Szöveten olvasható.