Harmadnaptalan

Tóth Olivér

egy homlokon ráncolt égboltot bontogató ujjam
begyébe dagadt árvaság fakít a kozmoszba égve
szemalján gazellaléptű meghatottsága meteoritja
tarka füstöt vonz rubinsága és ezüstös fényvértje

magára ölti lelkemet nem kell neki csont húsbére
könnyű érces levegő mossa csillagát éjjeleimnek
oltárt és jászlat kereső emberszívek óbégatnak is
kazalszájú csend ólálkodik a halál körül bevégez

harmadnaptalan feltámadás gyolcsolja szememet
az ébrenlét gondatlanságába szoptatott csecsemő
magzatburkából repedt anyaságot csahol el az eb
farkasfogán jóllakottsága öntörvény s könyörület

liliomaimat nappal nem de estére szépnek érzed
gyönge sellők szirének koralltengerek ózonok s
gyöngyszemű kagylóvadászó lidércek remények
értettem miért nyílnak húsból húsba a szemérmek

de nem tudtam minek a szükség is ha szóval nem
mint a leginkább szűkölködők jelekkel beszélnek
s mint akiknek nem volt gyermekkoruk dekadens
teremtésének temetése földbölcsőjében véget ért

szállj alá malasztalt kegyelem húzasd harangjad
gyásznép a násznép mely özvegy menyasszonyt
fehérben ünnepel és ártatlanságát követeli a nap
virággal töviskoronával s vérrel szentelt a házad

a szeretet mantráit csonkákra vakokra süketekre
mint vasból vart házfalakra mart gúnyát hagytad
hóinged kába cafatjain fekete fagyok marakodnak
engedd meg üvegtekintetük kérgeire tüzet rakjak

mert kell a láng a szikra marja a föld bőrét pőrén
szitkokkal telt méhében a káromlás üdvözlés lesz
szárnyait ásó kerubok csordáinak embergazda kell
közös nincstelenség azonossága bevarrja szájukat

égesd rám takarómat hitemet két lábam jár köztük
taposott ég a párnám mellkasom kaptár északi fény
hajtsd el tőlünk a bűnt mint újszülöttől a kelevényt
rendje legyen s ideje a múlásnak míg elfeled az ok

ami tenyérlepedőket tányérszemeket nyelvtankokat
szelídítő végestelensége miatt hívott világra ember
hozz hajnalt korcs keserűségünk templomaiba érte
családfáinkat dicsőítő hálaének csillag verejtékezz végre

egy homlokon ráncolt égboltot bontogató ujjam
begyébe dagadt árvaság fakít a kozmoszba égve
szemalján gazellaléptű meghatottsága meteoritja
tarka füstöt vonz rubinsága és ezüstös fényvértje

magára ölti lelkemet nem kell neki csont húsbére
könnyű érces levegő mossa csillagát éjjeleimnek
oltárt és jászlat kereső emberszívek óbégatnak is
kazalszájú csend ólálkodik a halál körül bevégez

harmadnaptalan feltámadás gyolcsolja szememet
az ébrenlét gondatlanságába szoptatott csecsemő
magzatburkából repedt anyaságot csahol el az eb
farkasfogán jóllakottsága öntörvény s könyörület