Ocsovai Ferenc: Közös pont

Évek, sőt, már évtizedek óta visszatérő probléma, hogy az emberek közötti közvetlen interakciók száma lecsökkent, ami jó eséllyel felgyorsult világunk és a mindent lelketlenné tevő digitalizálódás számlájára írható. Elsétálunk egymás mellett az utcán, a boltban, ügyintézéskor az irodában, és tudomást sem veszünk arról, hogy más emberek is vannak a világon rajtunk kívül. Közönyös, fanyar arcok, szorongó tekintetek, sietős léptek, félrehúzódó testek hullámzó gyanakvása tölti be a teret, ezt pedig a koronavírusjárvány miatti általános pánik csak még tovább erősítette.

Hogyan vehetnénk rá az embereket arra, hogy végre személyes, a fizikai térben való aktív közösségi életet éljenek, és közben még olyan tevékenységet is végezzenek, amely a környezettudatosság és a társadalom szempontjából egyaránt kiváltképp hasznos? Ötletország vezetői természetesen erről is gondoskodtak. Kizárólag a Nép érdekeit szem előtt tartva, mit sem törődve extra profittal (na jó, azért egy kicsit igen), sem a lakosságra terhelhető plusz költségekkel (bár ennyi még belefér), megálmodta saját újrahasznosító rendszerét, melyet a Normális Hulladékfeldolgozó Zrt., vagyis a NoHu üzemeltet.

A rendszer nem sokkal teszi drágábbá a honpolgárok életét, vagyis némi plusz költsége van azért ugyan, de mit számítanak ezek a kiadások, amikor egy sokkal élhetőbb és bizonyos cégtulajdonosok számára jövedelmezőbb világban is élhetünk a végén. A NoHu által kihelyezett szigorúan vadonatúj, pontosabban alig használt, azaz még éppen elfogadható állapotban lévő masinák szinte valamennyi nagyobb üzlet közelében megtalálhatóak Ötletországban, bár néhány felhasználó csalódottan jelzett vissza, hogy bizonyos, a térképen megjelölt ún. repontok a valóságban nem is léteznek. ,,Lehet, hogy csak a kiválasztottak előtt fedik fel magukat” – fűzték hozzá többen kommentárjaikat az ügyhöz.

Már csak azt kellett kitalálnia az általános és a tárca nélküli ötletminisztereknek, hogy veszik rá a lakosságot a cselekvésre. És mi más hatna nagyobb ösztönző erővel az emberekre, hogy tegyenek a bolygó jövőjéért, ha nem a mindenható pénz? Ötletország vezetőinek legalábbis az volt erről az elmélete, hogy az embereket nem lehet nevelni, művelni, felvilágosítani, nem érdemes nekik magyarázkodni, és sokkal jobban, sokkal gyorsabban értenek abból, ha a zsebükben turkálnak. Az Ötletországi Pénzügyminisztérium és az Ötletgazdasági Minisztérium tehát közös erővel megálmodta, hogy ki fogja képezni, be fogja idomítani mit sem sejtő, gyámolításra szoruló, szűklátókörű polgárait arra, hogy szelektíven újrahasznosítsák a hulladékot.

A kezdeményezés először nem várt, viszont annál inkább sejtett falakba ütközött. A kormánynak voltak olyan félelmei, hogy széles körű társadalmi összefogás lesz, tüntetések kezdődnek a visszaváltás miatti macera következtében, vagy lelkes alulról szerveződő ökomozgalmak alternatív módot találnak az ő elképzelésükhöz képest, ami még ráadásul kényelmes is, és ne adj’ isten, túl korán válnak önállóvá és környezettudatossá az emberek, még mielőtt elég ösztönzőleg ható pénz forgott volna keresztül a rendszeren. Akkor pedig hogyan nyerjék el fáradozásuk jutalmát a NoHu szakemberei, akik ezt a kifogástalan, csak néha, naponta egyszer-kétszer akadozó visszaváltási rendszert megteremtették?

Ötven ötletfabatka, ami az üvegek, palackok és dobozok betétdíja, hatalmas úr: horizontálisan és vertikálisan is összeköti a társadalom valamennyi rétegét, akik anyagi helyzetüktől, felekezeti hovatartozásuktól és politikai nézeteiktől függetlenül mindannyian lehajtott fejjel állják ki türelmesen vagy kevésbé türelmesen a sort. Néha megalázónak tűnik talán, hogy frusztrált, egyedülálló, mentálisan sérült emberek, hajléktalanok, alkoholisták, lecsúszott koldusok és szagló piásüvegek gyűrűjében kell mindezt megtenni, végső soron, hát holmi fillérekért, dehát a mondás is úgy tartja, hogy ,,aki a kicsit nem becsüli”… Ez pedig újult erőt ad a Honpolgárnak, hogy szabályszerűen jár el.

A Honpolgár azért nem egyszer érzi groteszknek és kabaréjelenetbe illőnek, amikor a többiek idegesen forgatják és fújogatják a levegővel a már sokadszorra visszadobott flakonokat és dobozokat, amiken pedig teljesen egyértelműen rajta van, hogy visszaválthatóak. Ötven ötletfabatka hatalmas úr. A mindenható Gépezet, amelynek belső misztériumaiba csak kevesen nyernek betekintést, azonban óhatatlanul és szeszélyesen válogat, és nem fogad el minden halandó kezéből mindenféle gyatra áldozatot. Döntése megfellebbezhetetlen, aki pedig mégis ellenkezni mer, az magára vessen, mert még a végén a gép egyetlen ötletfabatkát sem fog visszautalni a számlájára.

Ez pedig igen gyakran előfordul, már csak amiatt is, mert megesik, hogy nincsen hálózati kapcsolat, a tartályok megtelnek, süt a nap, esik az eső, fúj a szél vagy a szerkezet egész egyszerűen valamilyen más, megmagyarázhatatlan oknál fogva üzemen kívül van. Ilyenkor szokták azt mondani a színpadon előszeretettel a mindenféle konferálók és showmanek azt az agyonhasznált, fantáziátlan és irritáló szófordulatot, hogy ,,úgy tűnik, megint közbeszólt a technika ördöge”. Nos, mióta a NoHu automatáit kihelyezték, a technika ördöge valószínűleg többet csuklik, mint valaha.

Ilyenkor aztán, ha a masina (mind a kettő, és nyilván egyidőben) lefagy vagy megtelik, a Honpolgár látja, hogy az emberek egy része szitkozódik, türelmetlenkedik, anyázik, valamint a fekete mágia és a kocsmai részeg veszekedések legválogatottabb átkai szórja arra, ,,aki ezt kitalálta”, és különböző forgatókönyvet ad elő arra vonatkozóan, hogy mi mindent kellett volna ezzel az emberrel csinálni. A technika ördöge mellett valószínűleg ez az ember, ,,aki ezt kitalálta” szintén nagyon sokat csuklik.

Ilyenkor aztán megjelenik egy közepesen vagy egészen gondterhelt állapotban lévő biztonsági őr vagy kasszás, hogy óriási és javarészt jogos sóhajtozások közepette cserélje ki a tartályban lévő zsákokat és indítsa újra a gépet. A társadalmi szolidaritás általában meglepő méreteket ölt ezen a ponton: ahelyett, hogy a szerencsétlen bolti alkalmazott lassúságát okolnák és még jobban türelmetlenkednének, kifejezetten sajnálják az ő sanyarú sorsát, amiért semmiféle plusz juttatásban nem részesül, és a tehetetlen sorbanállók és bolti alkalmazottak közös erővel szidalmazzák ilyenkor Ötletország azon szakemberét, ,,aki ezt kitalálta”, aki most már egészen biztosan többet csuklik a technika ördögénél.

A Honpolgár látja, hogy a képernyőre kiírt inicializálás (bármit is jelentsen) továbbra sem működik – ilyenkor a legbiztosabb módszer, hogy a bolt részéről megbízott gépkezelő kinyitja az ajtót, majd visszacsukja, és a biztonság kedvéért kettőt-hármat még bele is rúg a masinába. Ettől aztán garantálni lehet, hogy a gép újraindul, a pavlovi reflexek működésbe lépnek, és a felhasználó mohón kezdi el dobálni ismét a használt műanyagokat, amíg boldog megelégedettséggel és megkönnyebbüléssel tölti el, amikor a doboz a többi közé esik, összenyomódik, ami annak a jele, hogy a gépezetben lakó istenség elfogadta az adományt. Valóságos újrahasznosítási orgazmus.

,,Nyeljed csak, komám! Zörögjél csak!” – hallja a Honpolgár azoktól a rutinosabb visszaváltóktól, akik vagy életvitelszerűen gyűjtögetik a visszaváltandó üvegeket, vagy pedig olyan ipari mennyiségben fogyasztják az alkoholt, hogy bőven volt idejük kiismerni a szerkezet minden titkát. Az automatának efféle címzése már-már amolyan posztmodern animizmusra enged következtetni, a repontok így ennek megfelelően nem csak hétvégi, szabadidős és közösségi, hanem szakrális találkozópontot is jelentenek, ahol a Honpolgárnak nem csak ismerkedni és eszmét cserélni van lehetősége, hanem a PET-palackok és alumíniumdobozok szellemeivel is kapcsolatba tud lépni a téglaalakú fröccsöntött bálványon keresztül.

Nem mindenki lelkesedik azonban annyira a gondolattól, hogy mások társaságában hajtsa végre a visszaváltás kényes műveletét. Nem is azért, mert sajnálná az időt, vagy ne kellene neki a visszajáró pénz: sokkal inkább azért, mert legféltettebb titkait bocsátja ezáltal közszemlére. Mindennél többet elárul rólunk ugyanis az, hogy milyen csomaggal érkezünk a repontokhoz: születésnap, keresztelő, csapatépítő, randevú vagy házibuli volt-e vajon előző este? Zugívóval van dolgunk, aki hosszú hónapok alatt gyűjtögette össze termését, vagy illusztris nagyivóval, aki tegnap reggel egy éppen ugyanekkora zsákkal jelent meg az automata előtt?

Sokan csupán egy-egy dobozt vagy palackot szorongatnak a hónuk alatt, és azzal is inkább végigállják a sort, mert nem akarják magukkal cipelni egész nap az üres üvegeket, de nem szeretnének megválni sem tőle azzal a lelkiismereti dilemmával, hogy mi lesz akkor az ő ötven ötletfabatkájukkal, ha egy utcai szemetesbe dobják azt. Még a végén valaki csak úgy kikukázza és megkaparintja az ő ötven ötletfabatkájukat, amit ráfizettek arra az egyetlen doboz üdítőre, ami Ötletországban az ötlet-áfa miatt így is csillagászati összegekbe kerül. Az ötletkancellár kabinetfőnöke szerint azonban, ahogy azt sajtótájékoztatóin rendre elmondja, nem a betétdíj jelenti a valódi többletköltséget, hanem a lakossággal van a baj, hiszen ,,az emberek nem elég tudatos vásárlók ahhoz, hogy minden ötletfabatkát kellőképpen beosszanak”.

Kólás- és energiaitalos dobozok, sörös- és borosüvegek, üdítős palackok színes palettája őrzi magában az elmúlt napok és hetek történéseit. Érthető tehát a Honpolgár számára, hogy ezekkel a flakonokkal odamenni, az emberek előtt ezeket felvállalni felér egy intellektuális levetkőzéssel, és azzal, hogy egy kicsit beengedjük ezeket a vadidegen embereket virtuálisan a saját otthonunkba, a saját életünkbe. A kiszolgáltatottságot ráadásul fokozza, hogy a mögöttünk állók mindent megtudnak rólunk, viszont mi semmit sem fogunk megtudni róluk, hacsak nem álljuk ki még egyszer a sort valamilyen ürüggyel, hogy lássuk, vajon mi lapul az ő zsákjukban.

,,Végre, éppen ideje volt, hogy felzárkózzunk a Nyugathoz, és nálunk is bevezessék ezt a rendszert! Bezzeg Svájcban! Ott már régóta működik, és minden olyan fejlett” – jelenti ki fennhangon egy feltehetően vegán hippi lány, ami szürreális ellentmondásban van azzal, hogy láthatóan ő is épp olyan szerencsétlenül és magatehetetlenül dörzsölgeti, simítgatja és fújkálja az üvegeket, mint a többiek. Végül feladja, otthagyja a vissza nem váltott üvegeket a Honpolgárnak, közölve vele, hogy ő talán majd ,,nagyobb sikerrel jár” – és miközben elsétál, bizonytalan arckifejezésére kiütközik, hogy őszintén megrendült az ipari nagyvállalatok helyett a kizárólag lakosságra terhelt környezettudatosságban.

,,Ezek ilyen németektől meg kínaiaktól leselejtezett ócskavasak, azért vették meg őket, olcsón! Ez csak nekik biznisz, én mondom. Csak nekik!” – hallja a zúgolódást a jámbor Honpolgár a háta mögül, amint ő elszántan igyekszik immár negyedszerre tuszkolni be ugyanazt az üveget a nyílásba. Cifrábbnál cifrább átkozódások, összeesküvés-elméletek és kéretlen tanácsok egész garmadája vegyül a gépzajba, amint a Honpolgár napi jövedelemkiegészítésével próbálkozik:

,,Ennyit nem ér az egész! Úgy szar, ahogy van! Hülyének nézik az embert!” – folytatódnak a válogatott káromlások, de a Honpolgár tudja, hogy a repontok amellett, hogy közösségi és szakrális terek, egyúttal társadalmi szelepként is szolgálnak, és segítenek kiengedni a gőzt, hogy ne történjen még nagyobb baj. Ne adj’ isten egy felkelés vagy egy forradalom.

Az ilyen közös panaszkodások és kollektív terápiák közepette aztán érdekes barátságok és szerelmek szövődhetnek, régi családi rejtélyek oldódhatnak meg, elfeledett kérdéseinkre kaphatunk választ egy-egy szatyros, szakállas vándorbölcstől, de még az is lehet, hogy ezer éve nem látott kedves ismerősökbe botlunk, akiket hozzánk hasonlóan a Föld megmentése helyett sokkal inkább az ötven ötletfabatkányi vásárlási utalvány csábított az automata jutalmazó és büntető, teljhatalmú szentélyéhez.

Az igazán nagy szakértőktől, a minden hájjal megkent öreg rókáktól pedig még segítséget is kérhet az ember, milyen szögben, milyen erővel, milyen magasságban kell a palackokat tartani, hogy a vonalkód a lehető legjobban látszódjon. Ha pedig elsőre nem működik az elolvasás, az kizárólag a Honpolgár felelőssége, hiszen miért nem figyelt oda otthon jobban a műanyag precíz és körültekintő tárolására.

Miután a Honpolgár az utolsó flakont is sikeresen bedobta, kéjes örömmel vette át azt a kilencszáz ötletfabatkát, amit a gép elutalt neki. Mivel három hatalmas zsákkal érkezett, és még a rokonait is mozgosítania kellett ehhez, reménykedett benne, hogy egy kicsit többet fog keresni ezen, most mégis azzal a keserédes szájízzel jött el, hogy a környezetért sem tett eleget, és a pénzét sem kapta vissza. Amint távolodott az olajzölden ragyogó automatáktól, még hallott egy-két szitkozódást valamelyik éppen sorra kerülő klienstől, mint a, ,,Nohus rohadt anyját! Ezzel is  csak a nyűg van”, majd megfogta ázott, bűzös és kinyúlt nejlonzsákjait, és visszagyömöszölte őket a kocsiba. Még egy adagra talán jók lesznek.

A valósággal való bármilyen egyezés kizárólag annak tudható be, hogy a szerző célszerűnek látta az eredeti történet szelektív újrahasznosítását. Az ezért visszajáró ötven ötletfabatkát továbbra is kitartóan várja a bankszámlájára attól az automatától, amely a Sopány megyei Flaskaszög egyik háztartási boltjának parkolójában áll. Talán most is éppen ott inicializálják.

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: