Tisztelt Emlékezők!
1948. április 3-án született Szepesi József költő, író, szerkesztő. 77 éves lenne, ha 53 évesen nem szólítja magához a Teremtő. Számomra érthetetlen, miért tette ezt. Talán azért, mert nem könnyű sorsot szabott ki rá?
Édesapját, akitől a művészetek iránti fogékonyságát örökölte, 4 évesen vesztette el. Ettől fogva, egészen 14 éves koráig intézetben, nevelőszülőknél cseperedett. Kell ennél hányattatottabb gyermekkor? Még az érzékeny lélek is acélossá válik ilyenkor. A tinédzser Szepesi József – miközben kitanulja a szobafestő-mázoló szakmát – vagont pakolni jár a megélhetéséért. Keményen dolgozik önmagáért – és önmagán – már ekkor is. Mégis, ha valakitől azt kérdezték volna, mivé válhat ez az ember(?), senki sem mondta volna azt, hírnévre irodalmi tevékenységével tesz szert. Az 1967–69 évi helyi napilapban utcai- és vendéglátóhelyi verekedéseivel szerepel. Igazságérzetét – mint élete során mindig – nem volt ajánlatos megsérteni. Erejét fizikai munkával, ütéstechnikáját pedig bokszklubban fejlesztette, hogy férfiként ekképp is helyt tudjon állni.
Talán Botos Zoltán festőművész tudhatja, hiszen baráti szállal kötődtek egymáshoz, hogy mi fordította útját az irodalom művelése felé, honnan merített bátorságot ahhoz, hogy verseivel bekopogtasson a Nógrád szerkesztőségének ajtaján; vagy talán még ő se. Ami bizonyos, a Nógrád 1972. augusztus 13-i számában négy verssel debütál. A versek címe árulkodó: Anyám alszik; Anyám szíve; Minden a régi; Sötét temetőben. Ebben a négy versben emléket állít elhunyt édesanyjának. 24 évesen már nem csak félárva, hanem teljesen az. Három éven keresztül ez a lap lesz az otthona a verseinek, amelyekben döntőrészt a fizikai munkások, „cigányhegyi” emberek esendő és gyakorta kiszolgáltatott életét örökíti meg érzékletesen. Például az 1974-ben publikált Körzeti orvos című verse is ilyen. Nem is hagyják szó nélkül. De nem pusztán csak ezért érdemes ide idézni:
Láttán remegni muszáj
a térdnek, bár szelíd,
cifra székén a király
trónolt valaha így.
Miért? A fene se érti,
míg közli panaszát:
alattvalónak érzi
a páciens magát.
Talán, mert rá sem pillant,
s nem bánja, mit fecseg
összevissza a Hibbant
dilettáns kis beteg.
Ördög vigye, a nátha
mardossa rossz tüdőt
(asszisztensnője bája
jobban érdekli őt).
A beteg ráér, várhat
– felséges elve ez –,
majd reklamálhat,
ha diplomát szerez.
Amíg ő orvosdoktor,
mindenki más lehet
akárki – nulla csak, sor,
esetleg árny, tünet.
A kiváltott háziorvosi reflexióból is idéznék néhány mondatot:
„[…] Az orvos is ember, jogokkal, kötelezettségekkel és nem kis felelősséggel felruházva. Neki is lehetnek rossz napjai… […] Az sem zárható […] ki, hogy az asszisztensnő bája […] a költőt érdekelvén, érzéseit az orvosra vetítette ki. […] A tollforgató ember felelősségéről azonban neki sem szabad megfeledkeznie. Az ő célja – más eszközökkel – ugyanaz lehet csak, mint az orvosé: segíteni az egyes embereken, munkálkodni a társadalom fejlődésének előmozdításán. Ha kell, kritikai eszközökkel is. De sohasem felelőtlenül! / Mindezek megszívlelését nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom orvos kollégáim nevében is, éppen azért, mert túl nagy élettapasztalattal még nem rendelkező fiatal költőről van szó. […]”
Ugye érzik a lekezelőnek mondható visszaszúrás hevét?
Verssel utoljára 1975. február 9-én jelenik meg Szepesi József a Nógrádban. Ettől fogva a megye irodalmi, művészeti, közéleti folyóirata, a Palócföld lesz a versei otthona, és mellette számos országos folyóirat. Riporttal, szociográfiával, prózával 1980-tól jelentkezik. A Vagonpakolók a vagonpakoló szemével első ebben a sorban. Látlelet. Kegyetlenül pontos és hiteles. Azt írja meg, amit látott, és amit átélt. Kendőzetlenül teszi. Miként – valamennyi írásában – még két évtizeden át.
Ebben az időben ismerkedünk össze Brunda Gusztáv Rákóczi-fa közeli házában. Innen távozva, ennek apropóján magával visz a kor emblematikus kocsmájába, a Nemzetibe. Majd a barátnője Arany János úti hetedik emeleti értelmiségi lakásába, ahol a – betoppanásunk pillanatában általa „megrendelt” – tojásos nokedli szinte azonnal elkészül.
Hamarosan egy helyen dolgozunk egy rövid időre: a zagyvai halálgyárban. Polgári nevén: az Ötvözetgyárban. Napi 8 órában az ötkilós „Samu”-nak becézett kalapáccsal ferroszilíciumot tör és szívlapátol a csillébe. Nehézfémpor és -gőz ivódik a bőrébe és a tüdejébe. Látszólag rajta az sem fog ki, pedig sok embernek egy évtized se kellett ahhoz, hogy szilikózissal kinyugdíjazzák. Innen 1986-ban Budapestre hívják az akkor induló Románo Nyevipehez szerkesztő-újságírónak. Neve ekkorra irodalmi körökben már közismert, tekintélynek számít. Munkabírása emberfeletti. Talán csak ő tudja, hogy nem az. 2001. június 1-én leáll a szíve.
Úgy emlékezzenek rá, hogy olvassák a verseit. Olyankor szívével, lelkével, szenvedélyével önökkel, önök által felébresztve létezik.
Elhangzott 2025. április 4-én a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége rendezvényén, Szepesi József salgótarjáni emléktáblája előtt.
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?