Ocsovai Ferenc: Robogás a Harminckettesen

Pedig olyan hideg van, jöhetne már
az a busz, már rég itt kellene lennie,
még pirosat is kapott, hát ez nem igaz,
ezt nem hiszem el, komolyan mondom,
ennyi embert, én meg itt szorongatom
hónom alatt a nagy csomag papírtörlőt
meg a bio-címkés körtét tele hátizsákkal,
egyszerűen nem lehet már megmozdulni,
komolyan mondom, hallok egy öreges fiatalt,
ilyen nincs, ezt is csak Magyarországon lehet,
hogy állandóan pótlót küldenek, de még
az sem jön, mert a hármas villamos csak
az Örs vezér tere és a Határ út között
közlekedik, mondja be egy kellemes női
hang, akinek sokkal kiegyensúlyozottabb
a hangulata az ideges utasközönségnél, pedig
valószínűleg filléreket kaphatott csak ezekért
a szövegekért, nekünk meg itt kell heringek,
termeszek, császárpingvinek módjára egymáshoz
dörgölőzni s ütközni mint kósza biliárdgolyók
vagy eltévedt üstökösök: egymáson átgázolni,
logisztikázni, ki, mikor, kit enged leszállni,
ha éppen odaér egyáltalán a megállójához
időben, vagy a sofőrnek olyan kedve van,
hogy figyelembe veszi a leszállásjelzőt,
mert hát a menetidőt is azért tartani kell
és ilyen tömegre senki sem számított,
ez is megint jókor jön, szól a keserű
szarkazmus valahonnan, önmagunk
sajnáltatásának fagyos csimborasszója,
aztán megszólal a kiugrott grafikus is,
hogy hát találd ki, a megrendelőnek mi
lehet a fejében, én így is versenylónak
készültem s most bányaló lett belőlem,
nem becsülik meg a művészt, meséli
a randipartnerének és nem is tudja,
mennyire igaza van, gondolom én,
ám fellök egy bedugott fülű, közönyös
kamaszlány. Most nem lesz jó, küldd el
inkább az interneten, tömve van a busz,
nem tudok beszélni, így az üzletasszony,
kisfiam, ülj le, szabad ez a hely, ne tedd
fel a lábad, így meg egy anyuka, ez vicc,
panaszkodik púpos szatyrával egy alkesz,
le tetszik szállni, csendül az örök kérdés,
mire a válasz ezerféle. Uborkasavanyúan
ülünk, állunk, nyomorgunk mind közben;
a hullámvasút, a dodzsem és az óceánjáró
sem dobálja úgy az embert, mint a Nagy
Lajos király útjának tajtékos kátyútengere
és a kavargó, tolakodó, akaratlanul összezárt
testek hullámverése, a tehetetlenség törvénye,
amíg én sem vagyok talán kivétel, bár kívülről
nem látom úgy magamat. Csupa világfájdalom,
mindenkinek elege van és már szállna le,
megy a meccs, vár az asszony, a gyerek
visít, a kutya, macska egyedül van, főzni
kell, csak le akarok már dőlni az ágyamba,
mindenki siet valahová, mert most épp neki
a legfontosabb odaérni, egyedül egy khmer,
tibeti vagy egy ilyesmi középkorú házaspár
mosolyog ezen, mint egy humoros jeleneten,
nekik ez semmi, ők láttak már sokkal durvább
tumultusokat Ázsiában, miért is kellene sírni,
a busz elvégre is ugyanúgy pöfög és halad,
ráadásul már be is mondták a Czobor utcát,
úgyhogy mindjárt jön a Kassai tér, már csak
egy kicsit kell kibírni, ám ekkor valahol
az ajtó felé egy ölbevett kisbaba felnevet
a kíntól izzadó, unott, ingerült arcok között
és a költő rájön, hogy talán még van remény,
szívébe pedig, ahogy leszállt az esti utcasarkon,
a pokoli zaj ellenére is mennyei béke költözött.