„Túléltem és ez nemcsak amolyan poénos mondat…” – Interjú Papp Ákossal (II.)

Papp Ákos fotója

„Túléltem és ez nemcsak amolyan poénos mondat…”

Bence Erika interjúja Papp Ákos költővel, fotóssal és szociális segítővel – Második rész

„Van, aki sokáig bámul egy-egy képet, van, aki leül és mereng, van olyan, aki hasonlít arra, amit néz és szinte maga is képpé válik. Mindenféle van. Szeretem ezeket a helyzeteket is fotózni. De hasonló helyzet alakulhat ki vasútállomáson, vagy akár a nyílt utcán is. Ezek a képek történetekké válnak, ahogy megörökítem. Gyakran kapnak címet is…”

Melyik jön létre előbb? A vers vagy a kép?

Vers és szöveg különálló egység, de néha egymásra találnak, párt, vagy kis csoportokat alkotnak. Néha megtörténik, hogy képhez írok verset vagy éppen fordítva. Valójában inkább megszólítanak a meglévő alkotások és egymáshoz illesztem őket. Nyilván, ami gondolat éppen foglalkoztat, arra fókuszálok képben és szövegben egyaránt, de ez inkább ösztönös és nincs benne kényszer. Zajlik bennem egy belső válogatás, izgat egy téma, szinte folyamatosan. Ezeket jobban meglátom fotózás közben, ezekről többet írok. Néha kollázs vagy montázs lesz belőle. „Tessék, ti pont összeilletek!” Ezek önálló életek, a létem darabjai, amik gyakran összetartoznak, párt alkotnak, én csak felfedezem az illeszkedést, és végrehajtom. Kontextusba helyezem a dolgokat, összefüggést érzékelek. De ez nemcsak művészetben van így, hanem az életem más területein is. Itt azonban tudok módosítani még rajta, amíg elégedett nem leszek vele. Vannak külön utas, kóboroló darabkák, akik elrejtőznek az asztalfiókban, vagy a mappában várakoznak. Van úgy, hogy több képből születik egy nagy egész, mint például az Ébredéstörténet kiállítás esetében, amikor közel 90 mű, szöveg és kép került a kiállítótérbe. Minden darabja szükséges volt. Olyan volt, mint egy kirakós játék, amihez nagyon jól tudtak kapcsolódni az érdeklődők.

Alkotás közben építek és bontok. Néha vágok belőlük, hozzányúlok a színekhez, vagy összerakom őket és montázst, vagy kollázst készítek. Egy időben – kísérletképpen – csak duplaexpóval fotóztam. Ilyenkor kivárom, hogy mikor érkezik meg az a másik kép, amit ráfotózok az előző képre, addig megőrzőm fejben az első felvételt és a hozzákapcsolódó élményt, amire majd exponálok még egyet. Ez akár történhet egyből, de van, hogy csak napokkal később adódik rá alkalom.

Egy 50 éves Szmenát használok, ahol megtehettem, hogy nem tekertem tovább a filmet és ugyanarra a kockára exponálok. Ezt a gépet a párom vette 2 ezer forintért, már ki akarták dobni, de nekem tökéletesen megfelel. Van egy használtan vásárolt kommersz, digitális gépem, ezzel más lehetőségeim voltak, de mivel egyszerű minőségű, például beltéri fotózásra nemigen jó, így meg kellett tanulnom úgy fotózni, hogy a gyengeség előnnyé váljon. Nem használok Photoshopot, nem retusálok. Viszont alapvető utómunka szükséges, és abban van még mit fejlődnöm. Szeretem a természetességet és esendőséget is ábrázolni. Ha belóg egy toronydaru a tájképbe, akkor eldöntöm, hogy milyen módon mutassam be a szituációt, hogyan komponáljak. Amikor fotózom, maga a téma indít el egy erőteljes belső folyamatot. A szituáció, legyen az akár megdöbbentő, vagy éppen harmonikus, külső ingerként hat. Ha egy összetartozást vagy kapcsolódást látok a jelenetben, akkor még ott a helyszínen aktívan megpróbálom megtalálni és megkomponálni ezt az összefüggést. Ilyenkor a perspektívám eltolódik; többé már nem csupán megfigyelő vagyok, hanem befogadó. A látvány kívülről hat rám, belsőleg kifejtve hatását, ez alakítja az értelmezésemet és jó esetben a nézőét is. Mostanában leginkább mobiltelefonnal fotózok, de már gondoltam rá, hogy venni kéne egy jó fényképezőgépet. MAOE Fotóművészeti tagozatba beválasztottak, több helyen is bemutatták a képeimet, Emellett fotóimat könyvborítóhoz és színházi látványképekhez is felhasználták. Nyertem néhány díjat is, általában különdíjakat, talán azért, mert nehéz besorolni a képeimet. Tulajdonképpen én sem értem, néha azt gondolom ez valami tévedés, egyszer majd kiderül, hogy a király meztelen, vagy valami ilyesmi. Az Ébredéstörténet nagyon ismertté vált, sokat írtak róla és kerestek emiatt, de én nem akartam, hogy a művészi világom csak a függőség téma körül forogjon, nem akartam, hogy csak ez álljon a fókuszban. Ezért amikor már ötödik helyen is szerették volna kiállítani, akkor elengedtem, otthagytam az éppen aktuálisan intézményben, ahol 5 éven keresztül volt látható.

Papp Ákos fotója

A szövegek esetében más a helyzet. Ott lassabb az építkezés és ellentétben a fotográfia vizuális rögzítésével, ahol a külső hat a belsőre, a lírai alkotás egy eredendően belső folyamat, mely kifelé mozog. Egy erőteljes, személyes hajtóerővel vagy érzelemmel kezdődik, érzések, áramlatok, feszülések, emlékek szeretnének szöveggé válni. Lassú expozíció. Néha egy sor sokáig megmarad. Aztán életre kell. Olyan is van, hogy elvész. A versek inkább komorabb, melankolikusabb alkotások. A prózák pedig ironikus, fanyar humorúak. Az írást is autodidakta módon tanulom, és tudom, hogy vannak hiányosságaim. Ugyanakkor fotózással és írással is napi rendszerességgel, akár több órát is foglalkozom.

A ’90-es évek végén szociális novellákat írtam a Hajszolt Hírlap nevű szaklapba. Ez a lap kifejezetten hajléktalanellátásban dolgozó szociális munkásoknak szólt. Ugyanakkor írtam szociológiai elemzést, társadalmi tanulmányt is. A történetek illeszkedtek már akkor is a nagy egészbe, el tudtam helyezni őket. Nagyon szerettem szociográfiákat olvasni, különösen a 1930-as évek írásai fogtak meg, igazi kincsesbánya, ahogy Kovács Imre ír a Néma forradalomban a parasztság helyzetéről, vagy Illyés Puszták népe című könyve. Nagy hatással volt rám Kondrád György: A látogató című regénye is és még hosszan sorolhatnám.

Milyennek tartja a mai magyar kultúrában egy audovizuális művész, egy költő, fotós, festő helyzetét?

Sokat járok kiállításra, nagyon sok kortárs alkotóval találkoztam, beszélhettem. Nem csak kiállításokon, hanem jönnek hozzánk vendégségbe, vagy mi megyünk hozzájuk. Ezek az összekapcsolódások leginkább páromnak, Juditnak köszönhető, aki ebben a közegben mozog. Én csak belecseppentem és ennek megfelelően viselkedem. Amúgy elég kívülálló művész vagyok, de a magam módján igyekszem kapcsolódni. 50 éves elmúltam, amikor elkezdtem fotózni és írásaim intenzívebb megjelenése is erre az időszakra datálódik, bár ez viharos gyorsasággal történt, úgyhogy megyek az eseményekkel, de leginkább magamra fókuszálok. Azt látom, hogy ebből megélni nagyon keveseknek sikerül, bár van az ismerőseim között olyan, akinek bejöttek a számításai. Vannak, akik el tudják viselni ennek az egzisztenciális nehézségeit, de így nehéz alkotni. Anyagot, eszközöket is kell vásárolni. Egy minőségi fotófelszerelés milliós tétel, a képek nyomtatása sem kevés, de bármilyen (képző)művészet költségekkel jár. Szerencsés esetben van szponzor, vagy pályázat és akkor működik, de nem ez a jellemző, egyre inkább szűkülnek a lehetőségek. Úgy látom a művészettel foglalkozó civilszervezetek is nehézségekkel küzdenek. Azt mondják, be kéne állni a fősodorba, úgy könnyebb, de megmondom őszintén, azt sem tudom, merre van fősodor.

Én csak alkotok, teszem, amit a belsőm diktál. Vannak, akik jól megszervezik a médiajelenlétüket, vagy felkapja őket valami ügy, de egyébként ez az alkotói réteg inkább csendben van. Valószínű, hogy a művész nem jó menedzser. Én is visszafogott vagyok, ráadásul segítői hivatásom miatt inkább én hallgatok és segítek más embereket.

Féltem a fotózás helyzetét, a mesterséges intelligenciák, a többmilliós gépek árnyékában nem könnyű érvényesülni. Olyan digitális ugás történt, ami a ’90-es évek rendszerváltásához hasonló, amikor lemaradtak azok a társadalmi csoportok, akik nem voltak felkészülve rá. Én nem vagyok progresszív ebben a tekintetben, inkább vissza szeretnék térni az ősiséghez. Nem véletlenül vettem házat az ország szélén, távol a zajtól, ott jobban letudok csendesülni. Bár érzékelem a közéleti vitákat – és nem csak a művészetre vonatkozót –, amik hatással vannak rám, ráadásul társadalomtudósként még értek is a témához, de nem akarok beleszállni. Már nem akarom megváltoztatni a világot, amikor még magamat is elég nehezen tudom.

Az interjú rövid változata a Tiszatájonline-on:

Túléltem, és ez nemcsak amolyan poénos mondat…