„Túléltem, és ez nemcsak amolyan poénos mondat…”
Bence Erika interjúja Papp Ákos költővel, fotóssal és szociális segítővel – Első rész
„Van, aki sokáig bámul egy-egy képet, van, aki leül és mereng, van olyan, aki hasonlít arra, amit néz és szinte maga is képpé válik. Mindenféle van. Szeretem ezeket a helyzeteket is fotózni. De hasonló helyzet alakulhat ki vasútállomáson, vagy akár a nyílt utcán is. Ezek a képek történetekké válnak, ahogy megörökítem. Gyakran kapnak címet is…”
A versei és a fényképei is erős lírai töltetet közvetítenek számunkra. Hogyan függ össze (ha összefügg) ez a beállítódás hétköznapi énjével, alkatával, hivatásával? Vagyis: ki az a Papp Ákos, aki egy ilyen lírai beszélő mögött áll?
Alapvetően egy hálás egyéniség vagyok, mindemellett kétségtelenül érzékenyebb az átlagnál, ami egyedivé teszi a tapasztalataimat. Korábban mindig a diplomáimat, érdemeimet, betöltött pozícióimat, elért szakmai eredményeimet soroltam fel legelőbb, mára ez megváltozott, kevésbé tartom lényegesnek. Hosszú ideig küzdöttem a függőséggel, szenvedélyek rabja voltam, míg végül sok-sok próbálkozást követően 2014-ben sikerült megszabadulnom tőle. Ez az önpusztító lét persze azzal is járt, hogy mélypontok tucatjai voltak az életemben, amikor már azt hittem nincs lejjebb, mindig volt attól lejjebb is, de sikerült kijönnöm a legmélyéről, így nagyra értékelem azt, amim most van és erős hálaérzet van bennem, azért, hogy élek, dolgozom, és még a szomszéd kiskutya is átjön néha látogatóba. Igyekszem jóvá tenni az elrontott dolgokat. A 2019-ben bemutatott Ébredéstörténet című kiállítássorozattal láthatóvá tettem énemnek ezt a részét is, ami segített helyreállítani a hitelességemet és egyszerűbbé tett mindent. Az őszintén kimondott szó, az gyógyít.
A Fekete Sas Kiadó gondozásában 2021-ben megjelent a képeket és szövegeket tartalmazó Önéletbaj című kötetem, és már a kiadónál van a második könyv, ami csak prózai írásokat tartalmaz. Remélhetőleg ősszel azt is kézbe veheti az olvasó.
Párom, Faludy Judit művészettörténész, kitartott mellettem a nehezebb időszakban és sikerült rendezni a kapcsolatunkat. A művészethez való mély vonzódásunk számos közös témát ad. Gyakran utazunk, hogy új élményeket gyűjtsünk, kiállításokra járunk és támogatjuk egymás munkáját is. A hitem nem kötődik egyházhoz, de nagyon mély kapcsolatom van a Teremtő Erővel, ez a józanság egyik legszebb ajándéka. 2016-tól fotózom, írni szinte serdülő gyerekként kezdtem. Bár diplomáim nem kötődnek a művészethez, azonban olyan látásmódhoz segítettek, aminek komoly szerepe volt annak alakulásában. Szociális munkás, szociálpolitikus, pszichodráma vezető vagyok, néhány éve ökölvívó sportedzői végzettséget is szereztem. 2016 óta vezetem a Függőségről mindenkinek című műsor egyik sorozatát a Mária rádióban, ahol a témával kapcsolatban havonta egy alkalommal beszélgetek vendégeimmel. Jelenleg egy családsegítőben dolgozom szociális munkásként. Érzékenyen reagálok a hétköznapi helyzetekre és segítő munkám során is sok nehéz történettel találkozom. Ezeket az élményeket ötvözőm gyakran saját tapasztalataimmal, és ebből is születnek alkotások.
Egy vidéki faluban nőttem fel, tehetséges gyerek voltam, apámtól korán megtanultam hegedülni, már óvodás koromban zenéltem, aztán elvégeztem az zeneiskolai alapképzést, később klasszikus gitárt is tanultam ott. Sok időt töltöttem olvasással, rengeteg verset tanultam meg kívülről. Úgy tűnt, hogy szépen épül az életem, felvettek egy egyetemre. De az élet más utat szánt nekem. Huszonévesen összetűzésbe kerültem a törvénnyel, így át kellett írnom az addig felfelé ívelő életpályámat. A ’80-as évek végét írjuk, akkor még, ha szabadon beszéltél, azt nem vette jónéven a hatalom, retorzió járt érte, amit én is megtapasztaltam. Ez után a törés után könnyebben belekeveredtem balhékba, italozásba, aminek komoly következményei is voltak. Gyári segédmunkásként tudtam elhelyezkedni a selypi cukorgyárban. Ebben az időben már írtam én is verseket, és amikor a gyárban három műszakban pakoltam éjszaka a cukros zsákokat, gyakran szavaltam magamnak és a műszaktársamnak, vagy épp akkor jutottak eszembe új versek. Ez segített átvészelni ezeket a nehezebb időszakokat.
1992-ben felköltöztem Budapestre, akkor volt alakulóban a szociális ágazat, elkezdtem dolgozni a hajléktalan-ellátásban. Ekkor már lehetőségem volt tanulni, diplomákat szereztem, mindegyiket kiváló minősítéssel és hamarosan a szakma elismert szereplőjévé váltam. Néhány éven belül egy jelentős intézményt vezettem, emellett szociológiai kutatásokban működtem közre, oktatási tananyagokat és szakmai tanulmányokat írtam, valamint részt vettem szakmai projektek elindításában. Összesen tíz évig tanítottam szociális munkásokat a Wesley János főiskolán. Ugyanitt, néhány éven keresztül a művészetterápiás szakon is oktattam már a 2020-as években. Ez egy konszolidált időszak volt, verseket is írtam, de ezeket az asztalfiókban hagytam, mostanában jelennek meg belőlük.
Aztán egyre nehezebbé vált minden. Sajnos a függőség, ha nem kezelődik, akkor újra berobbanhat, velem is így történt, ki is szálltam a szakmából néhány évre, de végül sikerült rendbe jönnöm. Túléltem és ez nem csak amolyan poénos mondat, hanem szó szerint értendő. Ha van földi pokol, akkor én megjártam azt, de ha van földi menyország, akkor jelenleg azt járom. Ezek a szélsőségek, az útkeresés, a főbb állomások kifejeződnek mind a szövegeimben, mind pedig a fotóimban. Szerintem a legtöbb ember megél mélységeket és magasságokat, ha nem is ilyen szélsőséges formában, mint én, és ezért is tud ezekkel az alkotásokkal azonosulni.
Van olyan rész, ami megfogja őt, ami emlékezteti valamire, vagy éppen csak felsejlik valami legbelül, ami elgondolkodtat, vagy éppen szembenézésre késztet. Írásaim nem pusztán magamutogatásként értelmezendők, inkább csak mesélek az eszközeimmel, és ezt mások meghallgatják, sőt érdekli őket. Van egy ősiség érzés, amire legbelül mindig vágyakozom, elképzelem, amikor ott ülhettek az emberek a tűz körül és hallgatták a törzsi történeteket. Aztán továbbadták a következő generációnak és így tovább. Rajzoltak a barlang falára, vagy éppen táncoltak, doboltak, varázsszöveget mormoltak. Talán nem véletlen, hogy 2 éve az ország észak-keleti határához közel, egy hegyes-völgyes kis faluban, annak is a legszélén vásároltam házat. A kert egy részében a természetre bíztam a dolgokat, én csak az alapvető kertészeti munkákat végzem el. Párommal, Judittal, sokat járunk ide, de egyébként Budapesten élünk és dolgozunk mindketten. Vezetek most is önismereti csoportokat, szupervíziót, addiktológiai tanácsadást végzek és van egy hivatalos bejelentett állásom, ahol szintén embereken segítek. Nagyon szeretem az orosz irodalmat, Dosztojevszkij és Tolsztoj művei mindig tartogatnak valamilyen üzenetet számomra. Emellett figyelemmel kísérem a kortárs irodalmat, és Judittal rendszeresen látogatunk képzőművészeti kiállításokat is.
Papp Ákos Digitális és analóg című virtuális tárlata a Szöveten
Miért tartja fontosnak, hogy a szöveg mellett vizuálisan is kifejezze versihlető élményeit?
A fotózás és vele ez a képi látásmód körülbelül 8 éve érkezett meg, akkor már nem ittam és nem használtam bódító szereket. Olyan volt, mint egy ébredés, mint amikor a sötétszobában előhívódik a kép. Ezt nyilván megelőzte rengeteg kiállításlátogatás, megnyitók, múzeumok, ekkor alakulhatott a képi látásmódom, csak én nem tudtam róla. Mivel a párom művészettörténész sok ilyen helyzetben vettem részt. Néha nem is értettem mit kell nézni. Az bemutatott műveket leginkább a látogatókkal, a tágabb környezettel együtt tudtam értelmezni. Ez volt számomra a kiállítási kép. Ma is így van, nézem a képeket, miközben azok el vannak helyezve egy környezetben, ahol emberek járkálnak és hatással vannak rájuk a művek, miközben a nézők is hatással vannak egymásra.
Van, aki sokáig bámul egy-egy képet, van, aki leül és mereng, van olyan, aki hasonlít arra, amit néz és szinte maga is képpé válik. Mindenféle van. Szeretem ezeket a helyzeteket is fotózni. De hasonló helyzet alakulhat ki vasútállomáson, vagy akár a nyílt utcán is. Ezek a képek történetekké válnak, ahogy megörökítem. Gyakran kapnak címet is, amivel ösztönzöm a nézőt, hogy gondolkodjon, mélyedjen el benne. Lehet, hogy másik címre asszociál, vagy egy másik történet jut eszébe, vagy a hangulat elviszi magával, esetleg elgondolkozik, hogy milyen különös ez a kép. Kicsit elbillen, olyan törékeny és nincs is rendesen kidolgozva, de ez talán fel sem tűnik, mert benne van, olyan természetes az egész, még ha meghökkentő is elsőre a látnivaló.
Szeretem az árnyékokat, fényjátékokat, a tükröződést, de nem csupán a szépségéért, hanem a rácsodálkozás, hogy nahát, milyen behemót az a kődarab, de milyen arányos árnyéka van. Vagy éppen fordítva látom a dolgokat. Nahát, ezt így is lehet? Talán elcsodálkozik, hogy így is lehet nézni. Sokféle lehetőség van, ezt a szituáció dönti el. Sokféleképpen lehet látni dolgokat. Amikor kijöttem az önpusztító korszakomból, akkor újnak tűnt minden látnivaló és olyan részleteket is észrevettem, amire mások nem biztos, hogy felfigyelnek. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a képekkel tudok mesélni. El tudok mondani történeteket másképpen, vagy másra fókuszálva, úgy, hogy meghagyom a lehetőséget a nézőnek, nem rágom a szájába, hanem rá bízom a döntést.
Egy facebook csoportban, ahol profi fotósok, nagyon minőségi, milliós gépekkel készített fotókat mutattak be, én is posztoltam. Rengeteg kritikát kaptam, mert szerintük nem volt eléggé kidolgozott, eltérő arányrendszerrel, a színeket nem találták eléggé eléggé vonzónak, esetleg túl-, vagy éppen alulexponáltak voltak a fotóim. Vagyis, nem volt teljesen tökéletes. De magára a képre, a benne lévő történetre nem is reagáltak, észre sem vették, mert a technikai rész számukra felülmúlt mindent. De hát, ha meg akarok nézni egy napfelkeltét, úgy, ahogy az van, akkor hajnalban felkelek és megnézem gép nélkül, ha éppen látni akarom. De én nem ugyanazt akartam lemásolni, hanem azt a plusz töltetet is meg akartam mutatni, amit belelátok, amit nem tudok szavakkal elmondani, ami új kontextusba helyezi a látnivalót. Egyébként nem sértődtem meg, továbbra is tagja maradtam csoportnak és figyeltem, igyekeztem kivenni, ami nekem hasznos, autodidakta módon tanultam a szakmát. Tudom, hogy a tökéletesnek látszó képek jobban eladhatók a piacon, de az agyonretusált képek becsapósak. Ugyanakkor ezek is jók és vannak, akik ezeket szeretik. Az én fotóim esendőek és törékenyek, de legalább lehet velük párbeszédet folytatni. Azt olvastam, hogy AI-val is lehet készíteni teljesen profi képeket, de ez nem az én világom. Én tökéletlen képeket készítek, olyan tökéletleneket, amilyen én is vagyok.
Azzal tisztában vagyok, hogy vannak technikai hiányosságaim, hiszen hivatalosan nem tanultam a fotográfiát, viszont az élet olyan művészek mellé sodort, mint például Minyó Szert Károly, akivel nagyon jó kapcsolatom van és sokat beszélgettünk képekről, látásmódról; vagy Baán Kati, akitől az analóg duplaexpós fotográfiát tanultam; vagy Szuda Barna, aki segített a gondolkodásmódom kialakításában, de még sorolhatnék művészeket, akikkel személyes kapcsolatba kerültem. Szerencsére most már hosszú a lista. Nem csak fotográfusok, hanem képzőművészek, festők, szobrászok, vizuális alkotók. És természetesen sokat segített a párom, Judit, akivel leginkább megbeszélem a dolgokat. Az olvasók számára is kihívást jelenthet a megszokott látásmódtól nemcsak a kép szokatlan, de a mellé társuló szöveg is és ennek az együtt értelmezése adhat különleges élményt, újszerű tapasztalatokat, de ezt csupán a visszajelzésekből szűröm le. Különböző szinteken közelítem meg a történéseket, más-más rétegre fókuszálva, megmutatva komplexitását. Szociális munkám során nagyon sok félresiklott élettel találkozom, nem mellesleg az enyémnek is volt mélyrepülése, és ezek nem egy mondatban elmesélhető történetek. Izgatnak a nehéz élethelyzetek. Ezernyi apró rétege van egy-egy elmesélt történetnek, amiben nemcsak a nehézséget akarom feltárni, hanem a szépséget, a reményt is. Fontos számomra, hogy ezt hitelesen tudjam képviselni, kellő önreflexióval, iróniával, néha kissé pironkodva. Erre keresek leginkább megoldásokat és a képi nyelvezet az egyik legkedvesebb eszköz a számomra.
Az interjú rövidített változata a Tiszatájonline-on olvasható:
Túléltem, és ez nemcsak amolyan poénos mondat…
Papp Ákos legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
