Juhász Zsuzsanna: Amit Euridiké nem tudott elmondani

Nem, Orfeo, nem engem mart meg a kígyó, hanem téged, szerelmem. Téged hagyott meg abban, aki vagy. Te maradtál a bálvány, a holtodban és szétszedve imádott. A fejedet, a gyönyörűt még ma se tudják, hol van, hogy melyik bujaság, miféle bujaság rejti az igaz szerelem elől.

            Mert hű maradtam hozzád, eunuchod védett minden férfipillantástól, de ő volt az, aki szánalmat ébresztett minden test, minden női vagy férfitest iránt.

            Mert te csak a védelmet, óvást érezted, míg én a mások óvását és védelmét is gyönyörrel végeztem. Nekem nem kellett az, ami belőled sugárzott, a hangod óvása, és vele feleséged erkölcsének óvása.

            És szűz maradtam, és játszópajtása lettem a jól megjutalmazott Eunuchodnak, és örömömet leltem teste erejében, és láttam, hogy az én testem is sudárodik. És szégyen pírja égette az orcánkat, ahogy láttuk a barackot, narancsot nőni évről évre, megtelni és illatozni, szemben az én lapos hasammal s az ő magtalan ágyékával. Szenvedtünk, ahogy csak jóravaló, becsületes emberek tudnak szenvedni. Némán, s olykor kegyetlenül gúnyolódva a másokéin. De egyszer az Eunuch testvérének gyereke született. Mivel ritkán látogattál haza, és szűkmarkúan mérted az ellátmányunkat, a gyerek, akár az anyja, csenevész volt. Napokig sírt, de nem volt mit szopnia.

            A harmadik nap reggelén tej kezdett csordogálni a melleimből, tán a szűz test együttérzése volt ez, a jóllakott, jól táplált est érzékenysége a csecsemő iránt.

            Szoptathattam hát, Orfeusz, míg te a világot jártad, és nők és férfiak százai estek szerelembe a dalodtól.

            És reméltem, tudd meg, reméltem, hogy visszanézel, mert Hádész birodalmában egy történetet mindenkinek kell kapnia.