Utcák, terek, paloták
A következő épület eredetileg egyemeletes volt, amit tulajdonosa lakott, de több bérlőt is tartott: egy kereskedő, egy bank és egy időben a Nemzeti Kaszinó voltak jelen az épületben.
Később második emelettel bővítették, ám 1944-ben bal szárnyát bombatalálat érte és lerombolta.
Ideiglenesen földszintes épületrésszel kiegészítették, ahol egy ideig az Avala cukrászda működött.
Később teljesen felújították és egy bank, valamint a Társadalmi Ügyviteli Szolgálat otthona lett.
A beltér impozáns átrium, különösen a mennyezet üvegborításán át beszűrődő fények teszik hangulatossá.
Földszintjén eleinte a város első gyermekáruháza, a Miki várta igényes, fiatal vásárlóit, ahol „minden szinten, szinte minden” kapható volt, ruházattól a játékokig.
A Miki elköltözése után a város első Gyermekbankja foglalta el az épületrészt.
A gyerekek odahaza a pénzérméket teknőst formázó takarékperselybe gyűjtötték, amihez csak a banktisztviselőknek volt kulcsa.
Miután a bankban kinyitották a perselyt, tálcára szórták a benne levő pénzt, az esetleg előforduló papírcímleteket külön rakták, átszámolták, az aprót pedig betöltötték a pénzautomatába. Az automata pillanatok alatt különválogatta a vegyes aprót (egy-két-öt-tíz dinárosokat) és a megfelelő „csatornákon” beleszórta a gyűjtő szelencékbe. Közben külön-külön és összegezve is kimutatta az aprópénzek összegét.
Ezek után a banktisztviselő a teljes megtakarítást beírta a gyerek bankkönyvecskéjébe.
A procedúra nem volt hosszú, de hogy érdekesebb legyen a várakozás, beindították a terem játéksarkában állomásozó kisvonatot. Ez nagyobb öröm volt a kis bankszámla tulajdonosoknak, mint a lassacskán növekvő bankbetét.
Édesanyaként kisgyermek fiammal sokszor megéltük ezeket a látogatásokat. Ráadásul a bankban két barátnőm dolgozott, így a találkozások minden vetülete kellemes emlék maradt.
Néhány kevésbé jelentős, emeletes épület földszintjén különböző profilú üzletek sorakoztak, (optikus, vaskereskedés, idővel a Jugoplastika üzlete), majd következett az egykori gőzmalom.
Tulajdonképpen a lecsapolás után elsőként épült fel és ez volt a városban az első háromemeletes épület.
Eredeti rendeltetésének nem tudott megfelelni, mivel a vállalkozás csőddel ért véget.
Érdekes körülmény, hogy városszéli épületnek szánták, idővel pedig – több változás eredményeként – a város legszebb utcájának részévé vált.
Az épület állami tulajdonba került és először női tanitóképezde helyszíne volt. Ide járt Lányi Hedda, Kosztolányi Dezső fiatalkori szerelme, a Fecskelány.
A szemben levő szállodában lakott egy ideig a magyarországi színművész, Latabár Árpád. A színész és a lány között rövid flört alakult, amit Kosztolányi rossz néven vett és szakított Heddával.
Az épület sorsában is változás állt be. Egy ideig lapkiadó vállalat részlegeként szolgált.
A későbbiekben a Titovka (majd Željezničar) készruhagyárat költöztették be, ahol keresztapám dolgozott.
Emlékezem egy alkalomra, amikor édesanyámmal ellátogattunk az üzemig, mert valami ügyben beszélniük kellett. Keresztapám kihajolt az emeleti ablakon, aztán következett a beszélgetés. Ez volt a „szabadtéri telefon”.
Végül a malomépület lebontásra került, és a helyén felépült a háromemeletes Belgrád Nagyáruház (1986).
A földszint teljes területén hatalmas önkiszolgálót rendeztek be, ahol elsőrangú – igazi nagyvárosi – árúkészlet várta a vásárlókat. Emeletenként csoportosították és női-, férfi- és gyermekosztályon helyezték el az eladásra szánt kínálatot: méter- és rövidárú, fehérnemű, lábbeli, táskák, bőrdíszmű, kozmetikai cikkek, óra- és ékszer, továbbá készruha, kötöttárú, kiegészítők, babaholmi, végül bútor és lakberendezési cikkek.
Az üzlet megnyitása népünnepély volt, tömeg várta, hogy tolongás nélkül, kulturált módon birtokába vegye az objektumot, ami a maga nemében ismét első volt a városban. Sajnos, néhány év múltán bezárt.
Az épület sokáig üresen tátongott, s az azóta megjelenő nagyáruházak egyike sem tudta pótolni a hiányát. Itt minőséges áru volt, gazdag választék, az árak hozzáférhetőek, és főként a hangulatát szerettük.
Délutáni sétáink gyakran ide vezettek, ahol rengeteg néznivaló akadt, és sokszor rátaláltunk valami hasznos, újszerű, szép kivitelezésű cikkre, amit szívesen megvásároltunk.
Egy igazi téli napon, amikor mindent hó borított, és a járdák a tisztogatás ellenére síkosak voltak, anyuval elindultunk az üzletház felé. Indítványoztam, hogy karoljon belém, úgy biztonságosabb lesz a menetelés. Hosszú, bézs színű kabátomban és az akkor divatos bordó, magassarkú és szárú csizmában határozottan és öntudatosan lépdeltem. A biztonság csak pár lépésig tartott, mert megcsúsztam, elestem és anyut is magammal rántottam. Segítség helyett kis balesetet okoztam. Szerencsére nem volt komoly az ügy. Felálltunk és épségben folytattuk utunkat az eredeti cél felé. Azért levontam az eset tanulságát: az ifjonti hebehurgyaságot sok esetben felülírja az idősebbek komolyabb, megfontoltabb viselkedése.
A páratlan oldal utolsó épülete Prokesch Mihály kétemeletes bérpalotája (1887) három utca felé tekintett, így három oldalról volt bejárata: külön a lakói, illetve az ügyfelek, külön a tisztségviselők, illetve a személyzet és külön a lovaskocsik számára. Négy kilátójával méltó záróépülete volt a Fő utcának.
Az utcán napközben bonyolódott a forgalom, este hat óra után azonban átalakult sétáló utcává.
Ez volt későbbiekben a Korzó. Neve máig fennmaradt, csak épp a tartalom kopott ki belőle.
A nevéből adódóan kapcsolódott hozzá a „korzózás” fogalma. Az emberek esti szórakozása le-fel sétálgatás formájában az úttesten folyt, oda-vissza, mindig jobb oldali haladási irányban.
A sétálók itt találkoztak, köszöntötték egymást, szót váltottak, csatlakoztak egymáshoz, beszélgettek, olykor ismerkedtek, s mindezzel széppé tették a nap-, különösen a hét végét.
A Korzó korábban a Színháztól a Prokesch palotáig vezetett. Az utca végével szemben a Mária Terézia park nyújtózott, még nem épült fel a Sokol Dom (Levente Otthon, Jadran mozi). Ez csak 1932-ben történt.
Mégis, most a hozzá legközelebb eső vidékéről szeretnék megemlékezni.
A Fő utcára merőlegesen haladt a Kállay Albert utca (ma Đuro Đaković). Páratlan oldalán, a sarokhoz közel két helyszínhez kötődik múltbéli érdekesség.
A sarokkal szemben ma is áll az árkádokkal díszített épület, amelyet egyesek Magyar-házként tartanak számon. A története annyiban magyar, hogy tervezése magyarok alatt történt, de felépítésére az idő rövidsége miatt nem került sor. A kivitelezést a meglévő tervek alapján jóval a 2. világháború után végezték.
A másik épületet – ami a sarokhoz közel állt és Kosztolányi szülőháza volt – rég lebontották.
Az új hotel számára kellett a telek. (1964). A hotel eredetileg Palics néven szerepelt, de rájöttek, hogy megtéveszti az ide látogatókat, akik azt hiszik: a tóhoz érkeztek. Ekkor kapta a Patria Hotel nevet.
A Kállay Albert utcán több nevezetesség volt. A Lloyd étterem elegáns külsejét emelték különleges formájú, metszett üvegből készült kirakat-ablakai. Elsősorban kereskedői találkozók színhelyéül szolgált. 1944-ben bombatalálatnak esett áldozatul. Később kis parkkal, néhány paddal próbálták pótolni a hiányát, és működött itt egy kisvendéglő is, nyáron kerthelyiséggel. (Nejlon?)
Emlékszem egyetlen alkalomra, amikor séta közben anyu és apu tanakodtak, beüljünk-e csevapra, sörre.
Anyu azon a véleményen volt, hogy ő azon a pénzen elkészíti az egész család számára a komplett vasárnapi ebédet. A kiruccanás elmaradt.
Aztán a vendéglőt is felszámolták, helyén létesült a hotel parkolója.
Végül felépült itt egy üvegpalota, amely homlokzatán ott díszeleg az évszám: 1993. Azt hiszem, sokan elfordulunk a látványtól, mert a megelőző szép, vagy a későbbi fájdalmas emlékek egyikével sincs még köszönőviszonyban sem. Számomra ez az építmény újmódi, ormótlan, semmitmondó és ízléstelen.
Az utca jobb oldalán emelkedett a Magyar Járásbíróság és a Királyi Törvényszék hatalmas, négy utcára tekintő épülettömbje. Rácsos ablakai jelezték, hogy mögöttük börtön is van, börtönlakókkal.
Az épület főhomlokzatával szemben, hosszan és párhuzamosan helyezkedett el a Szabadkai Vasútállomás, a hozzá tartozó járulékos épületekkel.
A Törvényszék, a Vasútállomás, az Indóház-, valamint a Kállay utca övezték a Népligetet, amit tiszteletből Mária Terézia Parknak neveztek el. Ez volt a belváros tüdeje. Fák, bokrok, virágágyások, gyepágyak telepítésével igyekeztek friss levegőt biztosítani a városi környezetnek. A parkot kovácsoltvas kerítés vette körül, ártézi kutat fúrtak, padokat, lámpákat helyeztek el, hogy az itt tartózkodás kellemes és biztonságos legyen. Fő dísze Sissi királyné mellszobra volt, amit az állomás főbejáratához közeli szögletben helyeztek el. A szobor talapzata nem túl régen még megvolt, ám a szobor egy idő után végleg eltűnt.
A Kállay utca páratlan oldalán épült fel a Raichle palota és bérház (1904). Főhomlokzatuk a Mária Terézia Parkra, azon túl pedig a Vasútállomásra tekintett. Raichle Ferenc szándékosan választotta ezt a megoldás, hogy a Szabadkára érkező emberek első pillantása olyan mesepalotára essék, ami felkelti érdeklődésüket az egész város irányában. Ötlete bevált, mert tervei alapján valóban álomszép otthon és bérház jött létre.
A főbejárat stilizált, fordított szív-forma, az alapok rózsaszín márványból készültek, a díszítőelemek velencei üvegvitrázsok, muránói mozaikok, Zsolnay-kerámia, a tető pedig selymescserép.
Az enteriőr kialakítása ugyanilyen varázslatos megoldásokon alapul, ugyanis a helyiségek egyidejűleg kapcsolódtak, ugyanakkor elhatárolódnak egymástól.
A fáma szerint a palota és a bérház között titkos ajtó létezett, ami lehetővé tette a szerelmi légyottokat a tulajdonos és titkos-titokzatos kedvese között.
S ha már a fámánál tartok, eszembe jutott egy másik, tragikus végű mendemonda, ugyancsak szerelmi háromszög kapcsán. A történet Budapesten játszódott. Léderer nyugalmazott honvédtiszt felesége haszonélvezeti célból viszonyt kezdett a jómódú hentesmesterrel, Kodelkával. A kapcsolatot a férj és a feleség közös megegyezés alapján kegyetlen gyilkossággal zárták le, a szerencsétlen áldozat tetemét pedig feldarabolva akarták elrejteni. Az esetre fény derült, a férjet Szegeden kivégezték, a feleség börtönbe került. A szörnyű tettről született rigmus hamarosan átkerült Szabadkára és itt is elterjedt:
– Lédererné, mit visz a kosárba?
– Kodelkának keze, feje, lába, úszik a Dunába.
Folytatjuk
Földi Erzsébet várostörténeti prózájának előző része a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
