Illusztrációs képek Földi Erzsébet Tükörkép háttérrel című könyvének szabadkai és zentai bemutatójáról (Zámbó Illés felvételei)
Belvárosi anzix
A város megjelenését a mocsaras, lápos, vízjárta területek késleltették. A földhátakon szétszórtan épülő otthonok nem alakíthattak ki szabályos utcákat. A település Zobotka néven 1391-ben jelent meg először történelmi feljegyzés tükrében.
A törökdúlás, majd a Fekete Cár, Jovan Nenad uralma elől a lakosság nagy része elmenekült, szétszóródott. A veszély elmúltával a visszaszivárgó itt lakók, majd a telepesek 1720-ban 8210 főre növelték a lélekszámot.
Mária Terézia 1743-ban Szabad Mezőváros-, majd 1779-ben Szabad Királyi Város rangjára emelte.
A kitüntetés előnyöket biztosított, de természetesen kötelezettségekkel járt politikai, társadalmi, kulturális és művelődési téren egyaránt.
A városhoz rendkívül nagy kiterjedésű kültelkek tartoztak. A peremvidéken főként földművelés- és állattenyésztéssel foglalkoztak, míg a városban az ipar és a kereskedelem is fejlődésnek indult, ami elősegítette a polgárosodás folyamatát.
A kettős körülmények hozzájárultak, hogy Szabadkát még hosszú-hosszú évtizedeken át – viccesen és komolyan – Európa legnagyobb falujának titulálták, hiszen központja városi habitusával szemben jelen voltak a külvárosi-falusi jellegű vonásai.
A városközpontot illetően eltérő vélemények alakultak ki.
Egyesek szerint a város igazi magját a törökök ellenében megépített vártorony és vár képviselte, mint a legrégibb óvó-védő célt szolgáló bástya.
Mások úgy vélték, hogy a Hétkapu Város két legjelentősebb útja, a Zombori és a Szegedi út találkozása (metszéspontja) a kizárólagos város centrum. (Ma ezt a helyet a Napóra jelöli.)
Ismét mások szerint a Szentháromság szobor foglalta el az őt megillető központi helyzetet, ahol három utca futott össze: A Deák- (Zombori), az Eötvös- (ma Strossmayer) és a Batthyány utca (ma népszerűen Borovo utca).
Mindezen kívül napjainkban is megtekinthető a Városháza előtti park jobb szélén az a fehér kőoszlop, amely a város nullpontját jelöli, vagyis azt a pontot, ahonnan minden út kiindul és ahova mindegyik megérkezik…
Egyébként nem feledkezhetünk meg a Városházáról sem, ami a szecessziós építészet magyar változatának kiemelkedő csodája. Éppen ezért önmagában is elegendő ahhoz, hogy a városközpont meghatározója legyen.
Lenyűgöző szépsége megejtette anno… a francia Menier csokoládégyár reklámügynökeit és egyik termékük borítóján – más neves paloták, kastélyok társaságában – Hotel de Ville néven szerepeltették.
Egyesek szemében ez csupán egy leheletes kapcsolat, nincs olyan hordereje, hogy Szabadkát Párizshoz
közelítse…
Mégis… Önmagam, aki a letűnt időkben a francia középkor és az egykori Párizs szerelmese voltam, irinyó hasonlóságot vélek felfedezni szeretett városaim között.
A francia fővárosban tizenkét csillogó sugárút vezet a La Etoile tér Diadalívéhez.
Szabadkán a Városházánál találkozó utak, utcák, terek száma is tizenkettő: Zombori út (Deák utca), Rudics-, Batthyány- (Borovo) utca, Ferencesek tere (Teleki tér), Fő utca (Kossuth, Korzó), Színház utca, a Nemzeti Kaszinó (ma Városi Könyvtár) bal oldali utcája, majd jobb oldalon a Wesselényi-, az Eötvös-, Gombkötő utca, valamint a Városháza mögötti Csokonai-, és az előtte levő Fő tér (Piac-, Szent István tér).
Ezek a besorakozó útvonalak nem csillogó sugárutak, és a Diadalív is hiányzik, viszont a központi palota becenevei önmagukért beszélnek: Mézeskalács Palota, Szabadkai Csoda, Szabadka Ékszerdoboza…
Utcák, terek, paloták
Most arról szeretnék írni, ami egyrészt régmúlt, másrészt a saját emlékezetemben élő múlt visszfénye. Ezek a képek majd váltakoznak, néha összefonódnak, máskor szétválnak, esetleg összemosódnak, mint a kaleidoszkóp örökösen változó, színes mozaikjai.
A városiasodás- és a polgárosodás folyamata magával hozta a művészetek – kiemelten az építőipar és az iparművészet – fejlődését.
A belvárosban összefutó- (vagy szétváló) utcák kisebb-nagyobb tereket alkottak, s mindezeket a helyszíneket paloták szegélyezték. Ezek az épületek stílusjegyeikben gyakran különböztek, egyediek, de egyöntetűen szépek voltak.
A szecesszió magyar változata leginkább középületek esetében jutott kifejezésre, ám az itt élő emberek is igyekeztek, hogy a főváros mintájára alakítsák környezetüket. Az építtetők anyagi lehetőségeikhez mérten használták a drágább vagy olcsóbb épületanyagot, alkalmazták a költségesebb vagy szerényebb díszítőelemeket. A klinker tégla, a mozaik, az ólomüveg, főként pedig a Zsolnay kerámia helyett a vakolatot habarccsal vagy gipsszel helyettesítették. A homlokzatok leginkább a homokszín árnyalatait viselték, ezzel is hangsúlyozva a tényt, hogy a város homokon épült.
A paloták többsége lakó- és bérháznak készült. Alsó szintjükön üzlethelyiségek helyezkedtek el, kirakataik kiemelkedtek, keretbe zárva hívták fel magukra és az áruválasztékra a figyelmet, ily módon pedig bevonzották a vásárlóközönséget.
A felsőbb szinten volt a tulajdonos lakrésze, valamint több, bérelhető lakosztály. A bérleti díj minden alkalommal kényelmes megélhetést, illetve jólétet biztosított a tulajdonosnak.
A bérpaloták mellett pénzintézetek, egyéb intézmények is nagyrészt saját palotával rendelkeztek.
Szinte mindegyikükhöz kötődik valami legenda – néha valós, máskor kitalált történet –, de ezek a titokzatos esetek hozzájárulnak a város életének dinamikájához, jellegéhez, színesítik azt.
A Fő utca (később Kossuth utca, népszerű nevén Korzó) a vasútállomás felől érkezett. (Majd csak később jelölhetjük meg helyesen az irányát: a központból a vasútállomás felé haladt.)
A régmúltban ugyanis csupán az első szakasza épült ki a bank-, azaz Putnik palotáig. Második szakaszát mocsaras, lápos terület (Rogina bara) borította. Hosszú időbe telt, míg a vizet lecsapolták és ezt a részt temérdek mennyiségű homokkal feltöltötték.
A víz ennek ellenére még sokáig vissza-visszatért. Nyaranta a gyerekek fürdőzésre használták, telente viszont a befagyott víz korcsolyapályaként szolgált. A korcsolyázók egy forint, a nézők ötven fillér ellenében délután öt órától este nyolcig zene mellett szórakozhattak itt, forró tea vagy forralt bor társaságában.
Miután majd a víz teljesen visszahúzódott, megkezdődhetett az építkezés az utca második szakaszán is, de a megszokottól eltérő irányban: nem a központból ki, hanem a központ felé.
1882-ben megépült a vasút, ami nagyban hozzájárult a város gazdasági felemelkedéséhez.
Az elsődleges járda a vasútállomás és a központ között sétatérré alakult. Kikövezték, fasort telepítettek és néhány padot is elhelyeztek.
Az utca a társadalmi élet fontos helyszínévé vált, mivel kereskedelmi, üzleti, pénzügyi és kulturális központot képviselt. Az emeletes paloták és a szállók révén a 19. és a 20. század fordulóján a város legszebb utcájának tekintették.
Képzeletbeli sétánk kiinduló pontja az utca páros (jobb) oldala. Itt létezett valaha a Vendégfogadó vagy Nagykocsma, amely lebontásra került és a helyén felépült a város első szállodája. Jobb szárnyát később színházteremmel bővítették. Tervezője Scultéty József volt (1853/54). Az épületegyüttes Szálloda Pest Városához és Színház néven vált ismertté. Homlokzatán a timpanont hat korinthoszi oszlop tartotta.
Hamarosan elterjedt a vicces szólás: – Találkozunk a hetedik oszlopnál!
A megjegyzés olyan alkalmakra vonatkozott, amikor nem óhajtott légyottról volt szó, vagy csak egyszerűen meg akarták tréfálni azt, aki nem tudta pontosan az oszlopok számát.
Az újonnan felavatott épület jelentőségét bizonyította, hogy környékét aszfaltburkolattal látták el, valamint néhány gázlámpa felállításával biztosították a közvilágosítást.
A színház enteriőrjéről személyes emlékeket őrzök. Gimis korunkban kötelező színházlátogatás is szerepelt a programban, s mi nagy izgalommal és várakozással készültünk minden ilyen eseményre. Anyu két szép ruháját (sötétkék és fekete) alakította át számomra, hogy illő toalettben vegyek részt az előadásokon.
A színház előcsarnoka és nagyterme méltó volt Thália templomához. A kettős fehér márvány lépcsősort vörös szőnyeg borította, mellette aranyozott lépcsőkorlát. A nézőtéren piros plüss karosszékek, a padlón szintén vörös szőnyeg, a színpad függönye puhán omló mélypiros selyembársony. A piros zsöllyék a zenekari árokhoz közel sorakoztak, hátul pedig a páholyok piros hangulatú, intim világa sejlett. Az első emelet volt a karzat, a második a balkon.
Hatalmas körcsillár ontotta fényét, s amikor egy pillanatra elhalványult a ragyogás, már tudtuk: mindjárt teljesen kialszik a fény, a reflektorok a függönyre irányulnak, ami lassan megnyílik (felgördül?) és kezdődik az előadás.
A felvonások szünetében büfé működött, a kis kerek dohányzóasztalkák mellett lehetett rágyújtani, kávézni és beszélgetni.
A színház és berendezése régi idők hangulatát közvetítette és magával vitt minket is a letűnt világba.
A meghitt hangulatú alkalmak között volt egy kivétel. A Bánk bán előadásán voltunk, Pataki László játszotta a főszerepet.
A gimis közönség mocorgott, izgett-mozgott, a suttogások felerősödtek és a neszek hallhatóvá váltak. Magunk is tudtuk, hogy zavarjuk az előadást, de csak a nyugtalanságot észleltük, az okát nem firtattuk.
A második felvonás kezdete előtt Pataki megjelent a függöny előtt és rögtönzött beszéde nyomán a közönség megdermedt, moccanni sem mert. A szavak szíven ütötték mindannyiunkat: gimisek vagyunk, a korabeli ifjúság válogatott csapata, akik majd egy napon tartópillérei lesznek a társadalomnak, akik nem engedhetik meg maguknak a minősíthetetlen viselkedést.
Innentől tovább pisszenés nélkül néztük az előadást, odafigyeléssel, értőn, együttérzőn és végül vastapssal jutalmaztuk a szereplőgárdát.
Ez egy nagyon komoly és maradandó lecke volt számunkra. Köszönjük, Pataki László művészúr!
Ám a rég letűnt időkben is előfordultak turpisságok. A vendégszereplő művésznők nagy csodálatnak örvendtek az aranyifjak körében. Megtörtént, hogy előadás után a rajongók kifogták a lovakat a hintóból és maguk húzták a kocsit a hölgy szálláshelyére. Nemegyszer a színésznő cipellőjéből itták a pezsgőt.
Viszont a felnőtt közönség számára a színházlátogatás társadalmi eseménynek számított és a társasági élet egyik fénypontja volt. Megfelelő, elegáns ruhatárat feltételezett, a hölgyek nagyestélyit viseltek, a férfiak szmokingot, esetleg frakkot. Előadás előtt szokás volt beülni a cukrászdába.
(A korabeli cukrászdák miliőjéről, gazdag kínálatáról egy más alkalommal szeretnék megemlékezni.)
A Városi Színházban kezdte meg pályafutását Blaha Lujza, a Nemzet Csalogánya. (Ez a történet is külön írásomban szerepel.)
Saját emlékeim közé tartozik a neves magyarországi művészek vendégszereplése a szabadkai – későbbi nevén – Népszínházban. Felejthetetlen Sinkovits Imre Madách Az ember tragédiájában, Latinovits Zoltánt a Tóthék című drámában.
A ’73/74-es évadban Ferenczy Ibolya-bérletünk volt, amire nagyon büszke voltam.
A későbbi időkben a Népszínház földszintjén, a bal szárnyon a Belgrád kávéház kapott otthont.
A Népkör ugyan területileg távol esik a Fő utcától, de mint Művelődési Egyesület rokontevékenységet folytatott a színházzal. Itt főként műkedvelő szereplők előadásai voltak műsoron, a közönséget pedig nagyrészt a könnyedebb műfaj kedvelői alkották. Gyermek- és felnőttkoromban jártam itt nézőként, de legtöbbször tanári pályám során, amikor iskolanapi rendezvények, szavalóversenyek, vetélkedők lebonyolításának aktív részese lehettem.
A színház mellett – a mocsár lecsapolása és a terület feltöltése után – készült el a Szabadka és Környéke Takarékpénztár kétemeletes, szecessziós palotája. (Tervezői Jakab Dezső és Komor Marcell, 1907).
Az egyik legszebb, leggazdagabban díszített pénzügyi intézmény volt a Korzón, sőt a városban.
A háború után a Putnik utazási iroda vette birtokába. A Korzó felőli egyik hatalmas kirakatát nagyméretű vitorláshajó makettje díszítette, rendszerint megbámultuk, valahányszor arra jártunk.
A bankpalotát még ma is sokan Putnik-palota néven emlegetik.
Emlékeim szerint itt volt a Kraš üzlete is, ahol jutányos áron lehetett törmelék csokit, nápolyit, csokis narancshéjat és más finomságot vásárolni. Ha erre jártunk, rendszerint vettünk valamit a nasiból.
A következő egyemeletes palota szerényebb külsejű. A régmúltban teljesített szerepe elhalványult, viszont emlékezem a sarkán lévő Na-Ma áruházra, ami sok éven át itt üzemelt. A ’70-es évek elején teljesen új profilú üzletházat nyitottak meg a helyén. Ez volt a Mc Gregor, ahol a városban először vásárolhattunk divatos farmerholmit: nadrágot, szoknyát, inget, ruhát, jaknit.
A jobbra nyíló utcácska másik oldalán szépséges saroképület emelkedik. A Levéltárban nincs róla adat, csak sejteni lehet keletkezési idejét és tervezőjét. A kapualj és a lépcsőház festése szecessziós stílusban készült. A homlokzaton az ablakok feletti timpanonok oldalait lengén öltözött nőalakok díszítik, akik az utca felé tekintenek. Kivétel az utolsó, akit háttal ábrázolt az alkotó. A fáma szerint a tulajdonos és a szemben levő palota tulajdonosa között nem volt jó a viszony, ezt volt hivatott szemléltetni a háttal fekvő, fenekét mutató szépség.
A National Szálló az utca harmadik (a város negyedik) szállodája volt. (Halbror Mór vállalkozása, 1882).
A vasút beindulása indokolta létét, hiszen naponta több ezer ember járt-kelt a Fő utcán, akiknek étkezésre, szálláshelyre is szükségük volt. Később az épület földszintjén a közkedvelt Zágráb kávéház működött, valamint – emlékeim szerint – a Forum Kiadó Vállalat nagy könyvesboltja is. (?)
Nagyszerű időtöltés volt bámészkodni a kirakatok könyvkínálata előtt… és olykor vásárolni is.
A szállót a Borac nevű kerthelyiség és vendéglő követte, ami eredetileg az utca páros oldalán felépült utolsó palota udvara volt. A kisajátítás az államosítás idején történt, viszont a vendéglátóipari létesítmény sikeresen működött. A közönség véleménye szerint itt volt a városban a legízletesebb a rostonsült.
Egy idő után a kerthelyiség kovácsoltvas kerítésére felkerült az a Fényképújság, amely eredetileg a színház oldalán vonzotta az érdeklődőket. Ezek mini-kirakatok voltak: üveg alatt elhelyezett rövid, szöveges hírek a város életéből, sok-sok fotóval.
Az utca páros oldalán az utolsó palota egyenes vonalaival inkább peremvárosi családi ház benyomását keltette, de ilyen céllal is épült. Olyan otthon volt, amely távol esett a központ forgatagától, zajától, ahol az ottlakók érzékelték a természet közelségét és élvezték a csendet és a nyugalmat.
Ha innen visszasétálunk a Fő utca elejére, sorban megtekinthetjük a páratlan (bal) oldal palotáit is.
A sarkon földszintes épületben Farkas József kereskedése működött. Ez az épület legtovább őrizte a letűnt század barokkos stílusát, az üzlet pedig az egykori kereskedések jó hírnevét.
Nićin Milivoje vásárolta meg, de csak 1930-ban építette fel kétemeletes palotáját. Elődje iránti tiszteletből még hosszú ideig meghagyta a kereskedés cégérét, viszont a palota hamarosan átvette az új tulajdonos nevét. Ma is Nićin palota néven él a köztudatban.
A sarkon új élelmiszerüzlet nyílt, de falai őrizték Farkas József kereskedői szellemét. Ezt bizonyította a gazdag áruválaszték, – nem utolsó sorban a delikatesznek számító téli szalámi, frissen szeletelt felvágottak, finom sajtok, érett túró, dézsás túró, italkülönlegességek, desszert-, tea- és kávé kínálat – valamint a személyzet szolgálatkészsége. Mindez hozzájárult, hogy a sarki üzlet a város legjobb üzletének számított. Majd sokkal később Dragstor néven folytatta működését, ez volt az első éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóhely a városban.
A palota földszintjén egyéb üzlethelyiségek sorakoztak A bal szárnyon fodrászat és fényképész működött, a jobb szárnyon pedig cukrászdák váltották egymást: Gül Baba, Pelivan, majd a Dubravka.
A Nićin palota első emeletén rendelt a város legjobb fogorvosa, Pavkovics doktor. Anyu elvezetett hozzá, hogy első tejfog-húzásom – óvodás, kisiskolás lehettem – ne maradjon rossz emlék.
Azt hiszem, megszeppenve szorítottam anyu kezét az odafelé úton, de a fogorvosi székben már egyedül kellett helyet foglalnom. Körülöttem fehér szekrények, csillogó műszerek, és fehér köpenyes doktor bácsi.
Amikor odalépett hozzám, „á”-t kellett mondanom, s ő abban a pillanatban elvégezte a beavatkozást.
Talán fájt egy irinyót, de nem sírtam el magam.
– Bátor kislány vagy! – mondta, miközben a kezével átfogta a vállam. Elpirultam, mert nagyon büszke voltam magamra. Miután elköszöntünk, anyu kezébe csimpaszkodva be nem állt a szám, mert az élmény több örömöt okozott, mint amennyit féltem előtte.
A Vojnits palota élénk vörös színével, fehér csipkeszerű díszítésével és a főbejárat fölött „V” alakban kiszögelő tornyocskájával hívja fel magára a figyelmet. Két emeletén Igényes lakosztályok és bérlakások kaptak helyet, míg a földszinten a személyzet helyezkedett el. Az udvari részben kocsiszín és istállók voltak.
A későbbiek során a földszintet a Munkás (Radnički) mozi birtokolta, ahol délelőtti (matiné) vetítéseket is szerveztek, főként az ifjúság számára, hét végén, valamint az iskolai szünetekben. Ebben a moziban láttam a legtöbb francia középkori témájú kosztümös filmet, hajdani kedvenc színészem, Jean Marais főszereplésével.
Nyáridőben az épület tágas udvara lehetővé tette esténként a szabadtéri előadásokat.
Az Aranybárány Szálloda és Vendéglő építési idejét illetően második volt a Fő utcán és a városban (1856), de a legelőkelőbb szállóként tartották számon. Boltíves homlokzata földszintjén volt az étterem, az emeleten pedig a kiadó szálláshelyek. Az építészeti díszítéseket gyönyörű metszett üveg felületek egészítették ki. Aranykorát Joseph Lichtnekert neve fémjelezte, aki rangos vendéglátóipari létesítménnyé fejlesztette.
1904-ben felújították, stílusjegyeit illetően változásokat eszközöltek rajta. A későbbiek során védetté nyilvánították, ennek ellenére hamarosan lebontásra ítélték. 1985/86-ban ugyan újjáépítették, de csak halvány árnyéka lett valamikori önmagának. Ebben az épületben kapott helyet a Hadseregotthon.
Dísztermében tanárként gyakran jelen lehettem, amikor iskolánk nagyszabású programmal lépett fel különböző ünnepek, események kapcsán.
Folytatjuk
Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
