Csák Gyöngyi: Karácsonyi álomtöredékek

Csák Gyöngyi

Karácsonyi álomtöredékek

Rendülni kellett ismét. Megolvadt a befagyott patak vize, mely a tengerben ért véget, tükörként villantotta arcaim. Egyet sem szégyellek, döbbentem rá, mely lelkem nem láthatta volt.

*

Zöld, játékos völgyben emelkedik a színpad, deszkáin reszketnek lépteim.

Nem tudom, hol járok, miről éneklek, amíg a fény duruzsol aláfestő zenét fülembe. Hirtelen elhagynak a fátylak, nincs alatta senki, csak a benti táj ijesztő sugarai, lángra kap a színpad és kínpaddá változik. Égve halok.

*

Unom a temetőket és az elmúlásszagot – hajtogatta magában minden temetés előtt, közben, után, bár a könnyek sosem hagyták szemeit szárazon, győzött a holtak némasága a zavaró nagy-nagy üresség, a végzetes nagy csönd a felbomlott, egykor virágzó birodalmak helyén – sírt, öklendezett, a lét ködös zugaiban rágódott jelenen, múlton.

Ha innen el, – miért tér vissza, viszolyogva annyiszor?

*

Futok világtalan éveken, s az időn át, fejem fölött ezüstgép köröz, szelet kavar, szent este lágyan duruzsol, a csupasz fák nomád sátorra dőlnek, kapaszkodik az ablakig deres fény – valaki a jeges úton gördíti át a lét lángoló kerekeit.

*

Álmomban madár voltam, a puska békésen pihent az ablak és fal közé támasztva

Csalogatott a feltehetően tiszta búza, mely békés tenyéren aranylott, éhségem fokozva.

Szárnyaim viaszból lehettek, mielőtt felszálltam volna, letörtek maguktól.

*

Még nem mentem el – szólt a háttérből, a sötétség oszlani kezdett, szürkületté tompult. Hang hullámzott át a meggyötört táj labirintusán – kértem és felkínálta a karját, valami ősi rítustáncba fogtunk.

Két részeg madár táncolt opart pázsiton.

*

Melyik arcodat takarod? Melyik vagy a sok közül? – kérdezte az álarcosbálban, – nem mondtam, mert nem tudtam kivel találkozom, a sötét melegben kinek a sóhaja szállong vállam fölött, csak azt, hogy erősen mentem és gyengén tértem haza, hallgatni egy garabonciás köpeny végtelen suhogását, s a nem volt vízesését zuhogni álmaimban.

Apám utolsó karácsonyán ülök az utca felőli hideg szobában, hiába fűtik – kergetem a lepkét, mely valahonnan betévedt, de nem érem el, mert ólomból a karom, szívem. A halál szaga erősebb a délután sütött kalács illatánál, a feldíszített fenyő illatánál. Mit ér a fény? Mit érhetne a fény, ha fájdalomtól összeszorított száj megnyílna – és elmondaná, amiről eddig hallgatott? Homályos és zsibbadt, mint a lélek minden sarok. Ne-ne így!, ennyire felkészületlenül és emléktelenül – előveszem a tollat és a papírt.

*

Ülök a Cet gyomorfalai között – büdös és meleg sötétben tehetetlen. Hallgatom: Jónás imádkozik.

Meleg szorítás a szív körül, kattan új pillanat üvegfedele, –, nem látni át a ködön;

*

Benéz – a kéz az ablakon – Halotti maszkot ad rám – fényes és fennkölt, mint a fenyőfák a karácsonyi képeslapon.

*

Mindig szomjazott, reflexei, a feltételesek működni kezdtek.

Kívánt és szeretett szenvedni. Minden ütésnél jajdult egyet és könny szökött a szemébe. Nem tudta miért, de jó volt nagyon, ettől egy kicsit nyugtom volt.

*

Kilép medréből a meleg tenger, hullámaiba bagyulál, hallom sóhajtását, életre hív, a büszke rettenet megöl, – az árral áradni se erőm, se időm. Megdermedek a várakozásban, fénnyel szegélyezem a tér zugait –Közelebb jön a távol –  meghaltam-e, kérdezi – ó a szó a gyönyör magva, azon ül a világ méhe, mélységemnek egyfolytában döngicsél.

*

Nem volt elég – súgta, és a kutya kitépte magát a pórázból, eszeveszetten rohant a hívó szóra, vinnyogva, nagyokat vakkantva táncolta, szaglászta körül az embert. Elhagyott a hűtlen, gondoltam keserűen, amint a kacskaringós utca végén eltűntek előlem –

Kisüt a nap – tűz, összehúzott szemsarokban a könnyes fény mondja el – milyen jó itt, milyen jó lenne innen el, a mozdulatlanságba, hallgatni a csend hangjait.

*

A lélek jámbor bika, nyugalmáért növeszt olykor szarvakat, pusztít vagy pusztul el. Nem akartam összetörni, amit romjaiban látok. Semmi sem pótolható olyan nehezen, mint a hűséges lélek.

Csák Gyöngyi prózája legutóbb a Szöveten:

Csák Gyöngyi: Asszonyok