Mai konyafülű estém magányosan méla.
Sétámon a kopottsárga villamos rám kacsint,
hisz oly régóta ismer, s halkan csilingel.
Arra kíváncsi, mikor emelem rá kamerámat,
porhályogos prizmájával szemrehányón pislant.
Pedig tudja, én is jól tudom, párja már várja
feslett albumomban, hogy együtt szunnyadjanak,
miként a gépzsír szagú, rozoga remízben.
Utam monoton, bár köröttem pezseg a körút,
kómájából megébred, és vágyairól fecseg a város.
Bulizni sietnek, vagy csak lógni a semmi ágán.
Vibráló fények festik a repedezett flasztert,
lábam pogácsa illat felé lódul, de letiltom róla.
Lelkem hazafelé húz, fejemben dörömböl az idő,
szinte szállok, hiszen mint én, talán Te is várod
rituálévá nemesült, estelenti telefonozásomat.
Márkus László verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
