Földi Erzsébet: Tükörkép, háttérrel (I.)

A hibátlan, ép tükör tisztán, csillogón veri vissza a fényt, vagy tükrözi az előtte elvonuló valóságot. Ám ha csorbul, foncsorbevonata sérül, a kép homályossá válik, a kontúrok elmosódnak.

Hasonló módon az emlékek egy részét is elhalványítja az idő, s a megmaradt epizódok összefűzése nem adhat teljes képet a múltról.

Apai ágú felmenőim esetében kevesebb személyt őriz az emlékezet, kapcsolataik és a hozzájuk tartozó történetek olykor kuszák, nem egyértelműek. Már nincs mód pontosítani, rákérdezni, hiszen a szereplők-mesélők réges-rég csillagutakon járnak.

„Sort sor alá tapogatva” próbálom összeilleszteni az emlékdarabkákat, hogy az elődök életútja, sorsuk, boldog és fájdalmas perceik megidézzék őket, s így talán maguk is érezzék: még szívközelben vannak…

A séma szerint édesapám felmenői közül négy ük-, két déd- és egy nagyszülőpár tartozik hozzám. Ők a 19. és 20. század folyamán éltek, de nem voltak mindannyian Szabadka és környéke lakói. Vannak elődök, akik Dél Bánátban születtek, esetleg még távolabbról települtek oda.

Az egyetlen ükszülőpár, akik emléke édesapám anyai ágán fennmaradt, Hamhaber Andreas és Mischl Apollónia. Nevük hangzása sváb származásra utal. Gyermek- és ifjúkorukról nem jegyez semmit a fáma, de házasságkötésüket házasságlevelük bizonyítja, s tanúsítja azt is, hogy mindketten római katolikus vallásúak voltak.

Ükapám dohánytermeléssel foglalkozott, amit „feketén” adott el, de csempészésbe is belekeveredett. Előfordult, hogy a törvény emberei rajtaütésszerűen keresték, s ilyenkor rendszerint elbújt előlük a fészerbe. Így sikerült elkerülnie, hogy törvényszegésért perbe fogják. Ükanyám vezette a házat és gondoskodott a családról. Két (?) leánygyermekük közül egyikük lesz majdani dédanyám. 1860. február 4-én született, és Erzsébet néven anyakönyvezték. A család feltehetően Redel (Redler?) báró birtokán élt és dolgozott. Erzsébet lassan felserdült. Magas volt, karcsú, szép arcvonásokkal, szeme égkék, haja mézszőke. Külső tulajdonságai arra predesztinálták, hogy „kapós”, tetszetős legyen, így aztán sok hódoló keringett körülötte.

Redler báró intézőjének, Mintál Jánosnak volt a szakácsnője. Az ispán szép magyar ember hírében állt, bizonyára nem hagyta hidegen a sudár, fiatal nő, aki nemcsak ügyes volt, kitűnően főzött, sütött, de kiváló hallása és hangja volt, gyönyörűen énekelt. A letűnt idők más ifjú emberek nevét is őrzik, akik éjjeli lepke módjára keringtek a lámpásként sugárzó, vonzó szépség körül. Két bunyevác fiatalember neve (Poljaković, Skenderović) kissé erősebben kicseng a széptevők nevei közül.

Leendő dédanyám már a szíve alatt hordta a gyermekét, de az apa kilétét nem árulta el senkinek.

Lehetett akár maga a báró is, aki nem volt kivétel a női szépséget csodáló férfiak társaságában.

Nos, az édesapa incognitójából adódóan a megelőző elődök (déd- és ükapák) kiléte is titok maradt.

A gyermek (majdani apai nagyanyám) 1885. február 11-én született Kunbaján. Keresztlevelében Hamhaber Julianna néven, édesanyja vezetéknevén szerepel, édesapja neve „incognitus”.

A kislány ott növekedett a birtokon. Ha a báró séta közben meglátta, mosolyogva hozzá lépett, megsimogatta fejecskéjét, és így szólt:

– Na, kis sváb, hoztam neked egy kis cukkedlit!

Az ajándék selyemcukor volt, halvány pasztell színű, fényes, selymes finomság. Ha nem történik tragédia, a kicsi lány élete valószínűleg egész más irányban teljesedik ki. Ám édesanyja roncsoló tüdővészt kapott. Tél volt, a nagybeteget dunyhába csavarva, parasztkocsin szállították a szabadkai kórházba, de nem bírta ki az utat. Huszonhét éves korában elhunyt.

Ükanyám szemében saját lánya és élete szálka volt, hiszen szégyent hozott a családra, amikor lányfejjel gyermeket hozott a világra. Most, hogy a lányán többé nem tudott bosszút állni, tette ezt a bűntelen, ártatlan kislányon. Lépten-nyomon kimutatta, hogy nem szívleli. Dolgoztatta és indokolatlanul, és sokszor büntette. Durva, szívtelen modora uralta kettejük kapcsolatát. A kislány, aki többet kikapott, mint apró éveinek száma, árva volt és nem volt kinek panaszkodnia, kiben bíznia. Sámlin állva, teknőben mosta a ruhát, pedig nem volt még tízéves sem.

Sorsában hamarosan nagy változás állt be, ami nem tekinthető teljesen annak, de számára a teljesen pozitív megoldás talán csak álmaiban vagy a mesékben létezett. Tizenegy éves volt, amikor Krénung Miksáné – Mámi örökbe fogadta és leendő nagyanyám az ő házában, a szabadkai Jókai utca páratlan oldalán sodorta tovább élete fonalát.

Hamhaber Julianna, ha családra nem is, de otthonra lelt. A ház tágas volt, két-három szép lakószobával, jóminőségű berendezéssel, (gyöngyberakásos bútor!), mutatós kézimunkákkal. Máminak szőleje is volt, bőven akadt munka a házban, a ház körül és a szőlőben. Serdülő nagyanyám vezette a házat, itt tanult meg kitűnően főzni. Egyébként az örökbefogadó egyik unokatestvére – arisztokrata rokon – az Arany Bárány szálloda tulajdonosnője volt, így előfordult, hogy a vendéglőből étkeztek.

A fiatal lány szépen mosott, keményítette és gyönyörűen bevasalta a ruhát. Ha elkészült a munkáival, mehetett szórakozni. Legkedvesebb szórakozásává vált, hogy kiment a városba és a korzón sétált. 

Mámi törődött vele, szépen járatta. Ruhája és selyemkendője mindig azonos színű volt, illetve színben harmonizált. Lábára csipkeharisnyát húzott és magasszárú, gombos cipőt, mert ez volt a divat.

Előfordult, hogy Mámival együtt kimentek Palicsra. Maga az utazás is kellemes élmény volt villamoson, főként nyáron, nyitott kocsiban.

Julianna egy ilyen alkalommal találkozott élete nagy szerelmével. A férfi jó benyomást keltett, fess volt. Kellemes megjelenését a lány szemében csak növelte a tény, hogy egyenruhát hordott. Ellenőrként dolgozott az utasforgalomban. Megismerkedésük bemutatkozással kezdődött. A fiatalembert Színes Félixnek hívták. Ettől kezdve a két fiatal találkozgatott, sétáltak, beszélgettek. Talán álmodoztak is. Nagyanyám bizonyosan. Ő már gondolatban Félix mellett képzelte el jövendő életét. Sajnos, a valóság gyakran rácáfol az álmokra.

Félix édesanyja nem látta olyan kecsegtetőnek a két fiatal közös jövőjét, valószínűleg nagyanyám családi háttere, még inkább bizonytalan anyagi helyzete tűnt számára kedvezőtlennek. Fiát eltávolította, aki Budapestre utazott, ott állást kapott, majd megnősült.

Nagyanyám ezt a csalódást soha nem heverte ki. Összeomlásának nem volt látható külső jele, ám szíve, lelke, elméje őrizte a törést.

Mámi házával szemben, a szerb templom mögött húzódó utcácska sarkán állt a ház, ahol jövendő nagyapám hónapos szobában lakott, a ház udvarában pedig műhelyt bérelt.  Foglalkozását tekintve kerékgyártó mester, azaz bognár volt. Fiatal, sikkes, csinos nagyanyámon megakadt a férfi szeme, aki nemrég veszítette el a feleségét, egy leánygyermekkel özvegyen maradt.

Ha nagyanyám délután kikönyökölt az ablakba, nagyapám pedig pihenőként kiállt a kapuba, láthatták egymást. Eleinte köszöngettek, majd váltottak pár semleges szót, ám a mondatokból gondolatok bontakoztak és ismeretségük, barátságuk révén lassan közelebb kerültek egymáshoz. Jövendő nagyapám, Barbulovics György hamarosan kérővé avanzsált.

Folytatjuk

Földi Erzsébet prózája legutóbb a Szöveten: