Földi Erzsébet: Magyar utca 42 (II.)
Nagyszüleim és gyermekeik a Piri házból költöztek a Czigler, majd Szulovszki házba. Kezdetben a szoba-konyhás, hátsó lakrészben éltek, amihez nagy kamra is tartozott és csak később foglalták el a Herczeg utcára néző, kétszoba-konyha-éléskamra összetételű lakást.
Születésemtől kezdve tizenöt évet töltöttem a Szulovszki házzá lett egykori Czigler házban. Ismertem szerkezetét, a lakásokat, szinte minden zegét-zugát. Az itt élt, illetve élő családok mindegyikének története volt. A régiekről hallottam, az újaknak tanúja is lehettem.
Mayer Ottmár neves mozgalmi ember volt, tevékenyen részt vett a párt munkájában. Amikor bealkonyodott, a szimpatizánsok szállingózni kezdtek és a kis utca egy másik épületében tartották meg titkos összejöveteleiket.
Kovács Károly később Ács Károly néven vált ismert íróvá és fordítóvá.
Az Ivanics családban a férj gimnáziumi tanár volt, viseltes, kifényesedett nadrágban járt dolgozni, ami ékes bizonyítéka a pedagógusi munka mindenkori alulfizetettségének. Felesége háziasszony volt, szegényes körülmények között nevelték két gyermeküket.
Utánuk Cicel néni és fia, Pista kerültek ebbe a lakásba. Cicel néni igen kíváncsi természetű asszony volt. Ha betért valakihez kicsit szomszédolni, felemelte a fedőt a lábasról, hogy megnézze, mi készül ebédre.
Pista egyike volt azon négy férfiembernek, akiktől kicsi koromban féltem. Ha belépett a kapun, máris iszkoltam az udvarról a lakásba. Anyu ebből mindig tudta: Pista hazaérkezett.
A következő lakók Piukovicsék voltak. Joso rövidárú kereskedésben dolgozott, emellett ivott és kártyázott. Feleségét Seko néven ismerte mindenki, a piacon gyümölccsel kofálkodott. A férj italozása miatt gyakran volt hangos szóváltásuk. Egy éjszaka édesanyám nagy zajra ébredt. Magtapogatott bennünket az ágyakon, s mert hiánytalanul megvoltunk, osont a külső szobán át az udvar felé. Nagyanyám már ott volt, elkapta a karját: – Ne menj sehova. Seko tör-zúz, ablakot, tükröt, tányérokat, az ura meg csak hallgat.
Kisvártatva azonban a balhé a tetőpontra hágott, mert az asszony az éjjelit tartalmával röpítette kedves párja felé. Ekkor a férj felugrott és megráncigálta a tébolyodott asszonyt. Seko kiabálni kezdett:
– Segítség! Meg akar ölni!
A férj máris lecsillapodott és halkan azt dörmögte:
– Mivel? Nincs is nagykésünk.
Seko másnap kint ült az udvarban, a romhalmaz tetején és búsult. Anyu odament hozzá és csendesen vígasztalni próbálta:
– Látja, Seko, most bánkódik, mert nagy kárt csinált. De még nagyobb baj, hogy a gyerekeket megrémítette.
Két gyerekük, Jelica és Jovica pajtásaink voltak, sokat játszottunk együtt a vadsóska tövénél, pokrócokon.
Miután elköltöztek, a Sörös család foglalta el a lakást. A férj borbély volt, ugyancsak italozott, a feleség a húsgyárban dolgozott. Lonci lányuk tanítóképzőbe járt, gyönyörűen kézimunkázott. Sokféle anyagot használt és rengeteg ötlete volt. Egy alkalommal a pöttyös sorozat Hókirálynő című könyvét kaptam tőle kölcsönbe, olvasásra. Ez a regény indított meg a könyvekhez vezető csodálatos úton.
Öccse, Tibi velem egykorú volt. Ő is foglalkozott hímzéssel, kötéssel, horgolással, s a finom munkákhoz illően viselkedett. Mozgásában, hangjában, modorában mindig szelíd hangulatok uralkodtak. Nekik már volt televíziójuk, télen a műkorcsolya bajnokságokat, nyáron a magyar fociválogatott mérkőzéseit gyakran náluk néztük.
Bábicsék még a kisutcára néző lakásban éltek. A férj szerb, az asszony magyar volt, fiuk neve Ivica. Egy alkalommal az asszony betegen feküdt és gyermeklány korú, leendő édesanyám palacsintát sütött egész családjuk számára. Bábics úr elképedve megjegyezte:
– Különbül megcsinálta, mint nálunk az asszonyok!
Később leköltöztek a tengerre, ahol házat örököltek. (?)
A megüresedett lakást ekkor foglalta el a Farkas család, immár nagyapám nélkül…
Fiserék Palicsról kerültek a városba. Fiser bácsit a még kislány Szulovszki Panni Fiser Dá-nak hívta.
A Farkas családban lakodalomra készültek, Jóska (majdan keresztapám ) nősült. Az ünnepi vacsora bőséges volt, sok étel kimaradt. Nagyanyám megkérdezte Fiser nénit, elfogad-e a finom levesből, paprikásból? A néni szívesen vette a felajánlást, és tésztát szándékozott gyúrni, hogy kiegészítse az ebédet. Nagyanyám rögtön reagált: – Ne gyúrjon! Az is van!
Fiser néni hálásan megköszönte, hogy ilyen felséges ebédben részesülhettek.
Fiserék után Filákék kerültek a lakásba. Az apa favágó volt, de értett az asztalosmunkához is. Szép fehér bababútort kaptam tőle ajándékba. Irén asszony gyárban dolgozott. Eti lányukkal összebarátkoztunk, kézenfogva sétálgattunk az udvaron, mígnem az óvodából hazahozott fertőzést rámruházta. Utána már egyáltalán nem fogtuk egymás kezét, tisztes távolságból beszélgettünk.
Utánuk ismét új lakók érkeztek. Gömöri Nándor mérnök volt, Szidi munkásnő a cipőgyárban. A férfi első házasságából született Laci fiukat szépen nevelték, mi pedig szívesen fogadtuk a gyerekseregbe és Kislacinak neveztük. A házaspárnak később közös fia is született, Gábor. Ő majdan diákom volt a Zmajban.
Orvosi diplomát szerzett és egy ideig a szabadkai kórházban dolgozott. Édesanyámat kísértem vizsgálatra, amikor találkoztunk. Kedves volt, segítőkész, örültünk egymásnak.
Általában tehát a családok férfitagjai voltak munkaviszonyban, dolgozak, pénzt kerestek. Az asszonyok igyekeztek ezt beosztani és vezették a háztartást: főztek, sütöttek, mostak, vasaltak, takarítottak, meszeltek, udvart-utcát söpörtek, fellocsoltak, befőztek, olykor varrtak, javítottak, stoppoltak, foltoztak, kötöttek, horgoltak, és felügyelték a gyerekeket. Nemigen ültek tétlenül. Ha mégis, ez inkább nyáridőben, esténként történt, amikor a ház előtt álldogáltak, átjöttek a szomszédból is és elbeszélgettek mindenféléről. Múltbéli és aktuális témák kerültek szóba, de emlékeim szerint soha senki nem keveredett pletykába.
Nekünk, gyerekeknek a játék volt még az egyetlen feladatunk, amiből alaposan kivettük a részünket.
A nagykapu május elsején orgonadíszbe, pünkösdkor bodzavirágba öltözött és jelezte az ünnepet.
Persze, nem volt mindig nyár, verőfényes napsütés, zöld rezgés a lombok között. Az utcák fürödtek csendes májusi esőben, nyári záporban, makacs, őszi országos esőben. Lépteink neszét elnyelte a sokszínű avar, ahogyan az égről a földre települő ködök tompították, elmosták a kontúrokat. A zúzmara vastagon belepte a villanydrótokat, a fák ágait pedig finom csipkébe öltöztette. Telente csillogó, fehér takaró borult a tájra, csak a kémények pipálták füstjüket a hófelhők felé. A meleg szobában nem gyújtottunk villanyt, inkább a tűzhelyben égő, élő tűz fénye mellett hallgattuk a régi történeteket.
Egyikük például a gázlámpák koráról szólt, amikor lámpagyújtogatók járták a várost és munka közben gajdolták szokásos szövegüket: – Éjfél után egy az óra, térjen ki-ki nyugovóra!
Ha kiléptünk a ház kapuján, elénk tárult a közvetlen környezet, ismerős helyszínekkel, szomszédokkal és szolgáltatókkal.
Itt szinte minden kertben neveltek veteményeket. Az emberek késő délután is beszerezhették a vacsorához az újhagymát, retket, salátát, paradicsomot, paprikát. A frissen szedett zöldfélét nagy kádakban, dézsákban mosták le és tiszta vízben tárolták, hogy ne veszítsenek üdeségükből.
A közeli pék mindenki számára Pista pék volt, mert bár Makedóniából került ide, jól beszélt magyarul. Kitűnő saját kenyeret árult az üzletében, de hetente otthon dagasztott kenyerek, vasárnaponként pedig kalácsok sütését is vállalta. A négy-öt kilós cipók majdnem egész hétre ellátták a családot és megőrizték ízüket, állagukat.
A környéken több privát helyen lehetett húst beszerezni. Rádó elsősorban üszőt és borjút vágott, rendelésre mérte szét a húst, Kaszibáék a sertéshúst és származékait árulták, de a hentesüzletben is volt mindig friss tőkehús az egyéb termékek – szalonna, kolbász, sonka, szalámik – mellett.
Több cipész vállalt javítást, féltalpalást és vasalást. Az utóbbi művelet a cipősarok kopását volt hivatott elodázni. A szabók, varrónők felsőruha-, illetve ágynemű, fehérnemű varrásával foglalkoztak, de javítottak, ingnyakat, mandzsettát cseréltek-fordítottak, szegélyeztek.
Fontos szerepe volt a kukoricadarálónak, hiszen az udvarokban háziállatok is éltek és eltartásukhoz szükség volt eleségre, darára.
A borbélyüzletben a mester nemcsak férfiakat fogadott hajvágásra, borotválásra, hanem gyerekeket is frizírozott, tekintet nélkül, hogy fiú vagy lány volt az illető.
A Herczeg utca végén (vagy az Erdő utca elején?) lakott egy nagyon fontos személyiség: a szülésznő, aki az én, és a húgom születésénél is bábáskodott.
A sarki vegyesbolt mindenképp egyik főszereplője volt a környéknek. A boltot az állam kisajátította és működését üzletvezetőre bízta. Mezei bácsi segéddel dolgozott, de gyakran a neje is bejött kisegíteni, ilyenkor ő ült a pénztárban, közel a bejárathoz. A kiszolgálás két párhuzamos pult mellett folyt és az árukészlet felölelt szinte mindent. Az alapvető élelmiszereken kívül (liszt, cukor, só, pirospaprika, bors, olaj, ecet, kávé, tea, cukorka, csokoládé) árultak tisztítószereket (szappan, kőpor, mosópor, fehérítő, keményítő) de festéket, kékkövet, petróleumot, elemet, szöget, kötelet, dunsztgumit, celofánt, gyertyát, gyufát villanyégőt, bélyeget és számtalan más dolgot. Mindent mérlegen, kész papírzacskóban, vagy maguk tekerte, hegyesvégű stanicliban mértek, papíron, ceruzával, fejből számoltak, átvették a pénzt, visszaadták a visszajárót. Becsületesen. A cukorka nagy, egymásra helyezett fekvő üvegekben kínálta magát. Mi a fénylő selyemcukrot szerettük legjobban. A boltnak volt telefonja, sürgős esetben a lakók is használhatták. A mákdarálójuk tekeréséhez erő kellett, de nagyon finomra őrölte a mákot.
Az utcán, a bejárat mellett piros postaláda függött, az egyszerű postai küldeményeket, leveleket, levelezőlapokat, képeslapokat csak bedobtuk s délután a postáról kijöttek ezeket begyűjteni és továbbítani.
Az Akadályhoz címzett kocsma átellenben várta a vendégeket. Találó neve volt, hiszen megakadályozta a látogatót, hogy időben távozzon és hazaérjen. Az iszogatás eredményeként a kocsmázó olykor járási nehézségekbe ütközött. Ritkán volt összetűzés, de hangoskodás, kornyikálás annál inkább.
Nem messze ide volt az óvoda épülete, ahova évek múltán majd nekem is járnom kellett, és amit nagyon nem szerettem. Otthon, családi körben és a megszokott pajtásokkal éreztem jól magam. Csak a mesehallgatás, a kiserdei kirándulások és az ünnepi műsorra való felkészülés volt számomra vonzó az új közösségben. (Anyu előre féltett: mi lesz az iskolával? Nos, semmi. Imádtam iskolába járni.)
De mindez még messze volt. Voltak közeli helyszínek, történések.
Itt volt például a Szent Kereszt templom, amit Tósiné építtetett. Egy időben (a háborús években?) gabonát tároltak benne. Amikor ismét eredeti rendeltetésére készítették elő, fiatallány anyám is részt vett a takarításában. Az újraszentelés után hosszú ideig Csipak Ferenc volt a templom plébánosa. A paplak rézsútosan jobbra helyezkedett el a templomkert bejáratához. A nép egyszerűen csak Kistemplomnak nevezte, ahova mi is minden vasárnap misére jártunk. Az egész család. Bár apu pravoszláv vallású volt, mindig velünk jött. Még énekelt is, hiszen jó hallása és hangja volt, a padokon pedig mindenki előtt ott voltak az éneklapok, azaz az énekek szövege.
Hazatérőben benéztünk a Kiserdőbe, ahol focimeccsek és teniszmérkőzések folytak. A hátsó bejáraton mentünk be, s a főbejáraton jöttünk ki, a Magyar utca végén, amit Szent Rókus szobra őrzött. Az erdő egyetlen vendéglője csak nyáron működött, ilyenkor a kerthelyiségben ültek a vendégek és zenekar is játszott. A szezon igazából május elsején kezdődött, vásárral, körhintával, ringlispillel.
A Kiserdő főbejáratánál állt a Czirok ház. A négy Czirok-lány közül a legfiatalabb Czirok Ilike volt, aki nem ment férjhez. Korát nem lehetett meghatározni, egyszerűen jelensége volt a Magyar utcának.
Naponta láttuk, és szinte hiányzott, ha nem. Nagyszerű, klasszikus ízléssel öltözött. Mindig pasztell színkombinációt viselt, ez illett kék szeméhez, mézszőke, puha kontyba tűzött hajához. Gyönyörű és finom ruhadarabjai voltak, mind természetes anyagokból: selyem, santung, muszlin, gyapjú. Kosztümök, blúzok, szoknyák, ruhák, puha szövetkabátok, szép, elegáns lábbelik, retikülök, kesztyűk, hálós kalapkák, de még az egyéb kiegészítők – brossok, karkötők, gyöngyök is – egészen különleges, egyedülálló úrihölggyé tették. Gyakran egy szál virágot viselt a nyakláncára fűzve. Soha nem sietett, mindig a rá jellemző könnyed, picit ringó járási tempóban lépdelt az utcán. A kor nem látszott rajta. Apám találóan úgy nevezte: Kraljica Vijekova (Évszázadok Királynője).
Ilike bejárt anyuhoz a Fuderer kenyérboltba és kellemes hangján egyszer megjegyezte:
– Milyen jó a péklegényeknek! Mindig friss zsömlét ehetnek.
Fuderer úr rögtön készen volt a frappáns válasszal:
– Hát majd keresünk a kisasszonynak egy jóravaló péklegényt!
Egyébként kisgyermekkoromban jártam a Czirok-ház udvarában. Emlékszem a nagy eperfára, amin hinta csüngött. Ültem is a hintán.
A Magyar utcáról induló Prágai-híd utca elején volt a Piri placc, előbb üresen. Innen jól lehetett sárkányt eregetni. Apuval, mi, a lányai is kipróbáltuk ezt a fiús szórakozást. A nejlon kút megjelenése után az emberek sokáig elkerülték, nem „kaszinóztak” ezen a téren. Érdekes nevű emberek éltek itt: Pipás Dani bácsi, Bagó Luca, Szappanyos Maris, Rác Maris, Gatyáék, Fekete Megyeriék és Megyeriék (Pista, a város legjobb gyermekfotósa).
Rajtuk kívül a Prágai-híd utcán volt két ember, akik élete és emléke a szívünkbe vésődött. Egyikük a jó ismerős Csajkás Julis, a másik Farkas dédanyám volt. Csajkás Julis felségterülete és Farkas dédanyám háza legendás helyszínek, ahol még mi, gyerekek is otthon éreztük magunkat.
Csajkás Julis kilenc évesen, kis szolgálóként került a Csajkás házba. Természetes esze, munkabírása ügyes, rátermett gazdasszonnyá érlelték. Mindenhez értett. Földet, gyümölcsöst, szőlőt művelt, jószágot gondozott, rendben tartotta a házat, az udvart, kitűnően főzött, sütött. Anyu sokat tanult tőle. Mi is.
Láttunk gémeskutat, csűrt, hombárt, mángorlót, etetést, fejést, mindazt, ami nem tartozott az otthonunkhoz. Farkas dédanyámnál azt éreztem, hogy a virágoskertjébe átplántálta a lelke minden szeretetét. Ezért látogattuk rendszeresen ezeket a legendás házakat.
A „mi házunk” formálisan állandó látogatói csak a postás, egy koldus és a pálinkáért, borért betérő kuncsaftok voltak.
Ám a környék lakói láthatatlan szálakon mégis összetartottak és jószomszédi alapon szívesen segítettek egymásnak. Szüret, kukoricafosztás, disznóvágás esetén elkelt a kalákázás. Égett a kezek alatt a munka, ám csörgedezett a beszélgetés is, és a jóízű tréfák nyomán felhangzott a kacagás.
Csajkás Julis nagyanyám három gyermekének lakodalmán volt főszakács. Jóska nősült először, Ilus, majd Rozika, leendő édesanyám férjhez mentek. Julis állította össze a menüt, ő főzött, ő sütött, de ő irányította az „U” alakban felállított asztalok terítését, az asztalnemű, a porcelánedények, az üvegpoharak, evőeszközök kiválasztását, elrendezését. Képzeletem szerint számomra a legszebb pillanat az volt, amikor egy-egy szál kertjében nőtt gyöngyvirággal díszített minden tányért leendő keresztszüleim ünnepi vacsorája előtt.
A Magyar utca 42-ben és környékén is múlt az idő. Gördültek a napok és az események.
A járdákon gyalogosok közlekedtek, elvétve elgurult mellettük egy-egy kerékpár, motor és autó szinte alig. A makadámmal kövezett kocsiúton lovaskocsik jártak, irdatlan terhüket egy vagy két igavonó húzta, s ha a kocsis nem volt megelégedve a teljesítményükkel, egetverően ostorozta és káromolta szegény párákat. Ritkán teherautók szállítottak ezt-azt, sokáig érződött utánuk a benzinszag.
A Ház és környéke állandó volt, soha lényegesen nem változó, csöppet álmosító, de ugyanakkor biztonságos kapaszkodó. Talán épp azért, mert stabil volt, nyugodt, mozdulatlan. A házak egykedvűen bámultak ablakszemeikkel, az akácok levélkéi lustán rezdültek a hunyorgó napfényben, az utcák porát elverő zápor nyomán mindig ugyanaz az illat töltötte be a levegőt. A langyos pocsolyákban megmártóztak a mezítlábak, a talpak nyomát egy ideig őrizték az aszfaltjárdák. A kertek virágai körül méhek döngicséltek, cicák szundikáltak az udvarok mélyén, s házőrzők neszeltek az olykor felhangzó ismeretlen léptekre. Galambpecér terelgette galambjait, pillangók szálltak le leheletnyi pihenőre s ilyenkor beszippantották a virágkelyhek hímporát. Az ég tükrén sárkány lebegett, (talán épp „Aranysárkány”…), kíváncsian pillantott a veteményeskertek katonás sorban sarjadó növénykéire. Boci bégetett, kiscsikó ficánkolt, malacka prüszkölt, jércék káricáltak.
Ez az a kép, amelyről bárki téves következtetést vonhatott le, anno: Szabadka csak nagyzási mániából város, valójában Európa legnagyobb faluja.
Nos, ha közülük bárki végigsétált a Magyar utcán és a Promenádon, negyed óra gyaloglás, vagy fél óra séta után megérkezett a Központhoz és megnyílt előtte a Belváros, mesebeli csodáival.
1964 nyarán elhagytuk a Czigler-Szulovszki házat, és beköltöztünk a Borovo utcába, a Központ központjába. Néhány év múlva a Házat, a Czigler-Szulovszki házat lebontották. Ma a földdel egyenlő, a vastag porréteg úgy lepi be a terepet, mint a korom a város peremét József Attila versében. A porcfűcsomók senyvednek, elszáradnak, mielőtt a szárakon levelek fejlődnének. Ha olykor arra járok, csak sejtem: itt volt a kapu, itt a boltajtó, kicsit jobbra, kicsit balra egy-egy kirakat, beljebb az udvar, játékaink és első tizenöt évem boldog színhelye…
Az emlékeket az idő vasfoga sem tudja kikezdeni…
Vége
Szabadka, 2023. március
Földi Erzsébet prózájának előző része a Szöveten: