A bent bent, a kint odakint van.  
Magamat hová szorítsam,  
mikor a harangszó  
az esőkopogásba beléfúl  
és elalvás előtt utolsót rezdül a lélek,  
 
az óramutató kattanva mozdul  
s az inga fejszeéle az utolsó fény,  
mikor az egyszeregy a végső remény  
és pödrött levelekké égnek  
a Napnak fölkínált szenvedélyek,  
 
amikor magára vall a költészet:  
szétszedni minden egészet,  
darabbá darabolni a készet,  
azután mint végső kavicsot,  
a vízen elpattintani az egészet.  
 
Távolodó vízgyűrűk maradnak utánad  
lassan szétgyűrűző bánat és  
lebegve álomba merülés…  
a kő mozdulatlan süllyed,  
fölötte a víztükör már végleg fagyott.


Fábián István: Kéredzkedő (Részlet)