láttam a törzséig csonkolt almafát,
levágott ágai az ázott fűbe süllyedten
szanaszét holtan, feketén hevertek.

aztán az éjből bomló reggelen lobbant
suhanásnyi tavasz, és láttam
a tegnap még halott, tél áztatta ágakat,

ahogy múltjuk nélkül, derekuk nélkül
föltakarva gyantát vérző, sáros sebeiket
tombolva rügyeznek, kapaszkodva

a hirtelen tágult mimikri égbe:
őrjöngött, ünnepelt, virágzott 
a fékevesztett reménytelenség.


Fábián István: Kéredzkedő