Csikai Gábor: A végtelen sorsujjai

Csikai Gábor

A végtelen sorsujjai

oltalom alatt álló, sziporkázó fényekben úszó világokat jártam végig egykoron,
lábamon elkopott a cipő, pedig nem egyszerű bőrből varrattam, hanem sárkányok
vérében áztatott, poklok tüzében égetett vérfarkasbőrből, de még így is vágyok
néhanapján én valahová messze, oda, ahol vár rám az a sok elfeledett vérrokon

ahol soha nem fújja el a sikoltva száguldó északi szél lassan semmibe hulló porom,
és ahol nem oldódom fel az emlékezés mocsarában, hanem mindig az arányod
keresem, az aranymetszés isteni pontjait, de sajnos csak nagyon ritkán találok
rá ezekre, azt is mondhatnám: „sohamár, de minek”, mikor lassan minden okon

túljutok, és már az okozatokat keresem, ott, ahol nem kereste még senki sem őket,
ezen a vidéken sokáig egyedül jártam, néztem a léteket, ahogyan az egekig nőnek,
s reménykedtem benne, hogy a halált arrafelé nem találom, vagy ha mégis, akkor

ő nem lát meg, aztán visszatértem e távoli oázisból, oda, ahol a sivatagot szőnek
a végtelen sorsujjai, és az életadó hűvös vízerek nem az örök óceánból jönnek,
hanem ereimen folynak végig, így születik érzés vízből, levegőből, árnyból, napból

Csikai Gábor verse legutóbb a Szöveten:

Csikai Gábor: Létünk, álmaink