Kis helytörténet

Köves István

A busz csak a Pléhkrisztusig jön,
a faluba már nem jár be, ott megfarol,
kettőt böffen, s fordul vissza a vasútállomáshoz,
már csak a Nap jár úgy erre, mint valamikor,
meg tán tiszta éjszakákon a Hold, az ezüsttányér.
A kovácsműhelyt széthordták, mondja a polgi,
s az általános alanyba valahogy magát is beleérti,
nemcsak a furafejű kalapácsokat, ráverőket,
a magagyártotta különös csípőfogókat,
de a ménkű nehéz acélüllőt, még a kirepedezett
bőrzacskójú, foshadt fújtatót is,
a kormos meszelt falak maradtak, meg
a szénporban fuldokló koloncok, törött reszelők,
semmire sem jó, nagy szemű láncok.
A villanyszerelő mindent összepakolt,
dudált végig a falun, amikor továbbállt,
pusztuló vakolatú portát hagyott maga után,
meg a félvak kutyáját kushadva a kertben,
hátul a szilvái éretten szottyadnak a fűben.
A tanítókisasszony után az állózongora maradt,
vadméhek tanyáztak bele, vagy lódarazsak,
Sánta Kis Berti szerint kifüstölhetetlenül.
Az egészségházból, hogy a védőnő kihalt,
modern öregek otthona lett, üdítőspoharakkal,
áramingadozáskor ugráló képű televízióval.
Végül a kocsma váltott, vendégház lett belőle,
vidám kirándulóknak, kacagó nyaraló gyerekeknek.
S attól fogva megülnek az emberek otthon,
saját muslincás savanyú borukat iszogatják, s
visszafogottan, magukban szidják a kormányt,
a serdülő kamaszok közül egy sem akar
kovácsnak, tanítónak, villanyszerelőnek tanulni,
s a lányokból is inkább csak kurva lett,
nem fehér kismamacipős ápolónőnek álltak.